Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)
a halál pillanatában. Virrasztása ezért a pillanatért van: „Éjfelekig / virrasztók, hogy midőn // mikor? / elérkezik, / elérkezik, ne lepjen álom — / elérkezik, ébren találjon / a felezőidőm.” (Felezőidő.) Kissé merésznek tűnhet értelmezésem, miszerint Szilágyi úgy vélte, az ünnepváró stázsából (az egyetemes megújulást váróból), a passzív szerepből akkor aktivizálódhat, és csak úgy, ha személyes emberszabású lehetőségeit a végső pontig meghaladja. Ha kimeríti legutolsó lehetőségét is, s ez a halál pillanatában sűrűsödik. A halál pillanatában, amely egyrészt kétségtelen megváltja őt magát a fizikai szenvedéstől (amit a megismerő, önhajszoló sors jelent), másrészt az egyetlen közhasznú cselekedet, amely a megtartást szolgálja, az ünnep eljövetelét meggyorsítja. Szilágyi emberfölötti tragédiája azonban itt következik be: mikorra fölismeri, hogy a halál pillanatában titkok tudójává, kozmikus cselekvővé válhat, éppen akkor jelenik meg életében (?), kötészetében (?) a személyes boldogság lehetőségét nyújtó és beteljesülő szerelem —, amelyik ígéri magányának, zárt univerzumának föloldását (és meg is adja átmenetileg), s a világgal való harmonikus megegyezést. A költő, aki a legszívesebben boldog lenne (akár egy ’’civil”), önfeledten játszana —, választás elé kerül: drasztikusan leegyszerűsítve, választania kell, élni akar-e, vagy meghalni. Valójában azonban nincs szó választásról, csupán határidőmódosításról, hiszen tudja, hogy sorsát meg kell élnie, hogy be fog következni ama pillanat, melyet sürget is, vár is —, s csupán annak időpontját korrigálja a szerelem, addig ad menedéket, amíg maga is el nem szánja e lépésre önmagát. Szeretné az életet választani, s ez a vágyakozás érleli meg a lázadást, melynek legszebb darabja éppen egy siratóének lesz (Vád) —, úgy lázad fájdalmas sorsa ellen, hogy tudja, nincs igazából helye a lázadásnak, mert már egész lénye a határokra figyel, s csak hajszálon múlik, a strázsa mikor lép előre egyet —, a hajnal felé(?), az ünnep elé(?), a határon túlra, innen úgy ítélve: a halálba. A Felezőidő kötet szerelmes énekei, zsoltárai és halálosan komoly játékai valójában már az elégikus búcsúzás első állomásai, az élet-szerelem fölragyogó színeinek fölmutatása. Innen egy újabb lépést jelent a halállal, az elmúlással, a fizikai létezés megszűnésével való megbékélés, melyet az öregek könyve (1976) jelent. A halállal való megbékélés azonban, ha úgy tetszik, nem filozófiai, lételméleti síkon történik meg (pontosabban itt, az öregek könyvé ben nem létfilozófiaként), hanem a legesendőbb, leggyámoltalanabb emberi rangban, azéban, aki tudja, emberként összes lehetősége csak a fizikai léte által lehetőség, s ha ettől megválik, a mindentől válik meg. A születés—szerelem—halál hármas táncából a legutolsó táncot elfogadni, vele megbékülni —, csak kegyelmi állapotban lehet. Szilágyi ebben a rendkívül elrejtőzködött vallomásban, szerepversben — olvasatom szerint — erről a kegyelmi állapot elnyeréséről vall, mely által a megbékélése az elmúlással teljes és egyetemes érvényűvé válik —, még Isten számára is („Heine a halálos ágyon: / »-Isten nékem megbocsát: / az a mestersége.«”). A MECTÖRETÉS Posztumusz kötetében, a Tengerparti lakodalomban (1978) három, közvetlenül is ars poeticának tekinthető verset hagyott hátra, mindhárom szerep-ars poetica. A versek arra keresnek választ, hogy a nemzet történelmének egy tragikus, végveszélyben levő pillanatában, időszakában mit tehetett a teljességgel magára maradott, és a halállal közvetlen közelről szembekerülő költő. A fegyvertelen Petőfi a kozákoktól üldözve (Szemből, Halál; Héjjasfalva felé l—IV.), a levert szabadságharc utáni, elborult elméjű Vörösmarty (Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből), s a halálba menetelő Radnóti (Törpe ecloga). Leltár, számvetés mindhárom (a Petőfit megidéző versek olyannyira hasonló problémát fogalmaznak meg, hogy modellként egy versnek tekintem azokat). Szilágyi múltba, és szerep-értelmezésbe fordulása aligha csak cenzurális okokra vezethető vissza, noha valószínűleg része volt ebben annak is, hiszen közvetlenül aligha mondhatta volna ki, hogy nemzetiségi közössége került 143