Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemenes Géfin László: Az idegen mint múltóceáni légbúvár, célkereszt-időben (Endrődi Szabó Ernő költészetéről) (tanulmány)
ez a szerkezet allegórikusan viszonyul az atommag szerkezetéhez, tehát: bizonyos történetrészecskék pozitív és semleges töltettel „keringenek” önmaguk és a mag közepe körül; ez a neuklonok által teremtett fókusz tartja egyensúlyban a történetpályákat a maguk emlék-elektronjaival. Az Er érkezése című vizuális szöveg elé „használati utasítás”-t előlegez a narrátor, de nemcsak a megszűnt időről R-alakba sűrített gépírásos szöveget „kell” úgy olvasnunk, hogy érzékeljük az „idő egyazon pillanatát”, amit a jelölők csak „egyfajta sorrendiségben” képesek közölni, hanem magát az elöljáró beszédet [használati utasítást] is, valamint Károly összes metanyelvi „utasításait” is értelmeznünk kell, mert mint az atommagban, a történetben sincs alá- vagy mellérendelt töltésű részecske, előtte és utána. Az atommagnak azonban van közepe, s ez maga a lelet: „a lelet (a tárgy) az eseménytelen történet ha ez még annak nevezhető közepe mondta károly a lelet a (tárgy) az időgömb nulla pillanatú középpontja" még az előszóban. De mi van a lelet közepén? Ez az a nullpont ahol megáll az idő, ahol egyéni sors és történelmi folyamatok találkoznak. Ez az egyén közepe, ez a nemzet közepe, ez a világ közepe; ennek a középnek a vonzerejében lehetünk csak értelmesen keringő részecskék, ahol saját természetünket minit történeti s nemcsak biológiai lények kiélhetjük. Erről később. „Er olyasféle időt él amely egyszerre folyik oda és vissza előre és hátra ... a már megtörtént és az ezután történ (hét) ő (dolgok) a lehetséges és a lehetetlen a képzelt és a létező egyetlen nagy időképpé/időtömbbé sűrűsödik” (28. o.). Az „időbúvár- lás” az eltűnt idő nyomában emlékdarabokat, történetforgácsokat, életrészecskéket hoz fel a felszínre, azaz nyelvi törmeléket terít szét a kötet papírlapjain. „A kezed megfogom: — Hölgyem! Egy időutazást?!” felhívással fordul a lapokon többnyire némaságával, de nem egyszer dialogikus jelenlétével tüntető szerelmeshez, „egyre halvá- nyulón süllyedünk a láthatatlan múltóceán légbúváraiként” — tehát a múlt valahol szinte anyagi létében megvan és megtalálható. A múlt: emlékmúzeum, tényekből felépült fantázia-panoptikum, amelyet Er a nő szeméből olvas ki. ITT VANNAK MIND — kiált föl: valahol a történelemelőtti időben egyszerre van ott a lehetségesképzelt illír törzsfő (aki halála pillanatában „még rád is gondolt” és leszármazottja: „akkor ott e halálban úgy voltál benne / amint kalász magja búvik hó alatt / a magban — és most itt /, ÖT HORDOD MAGADBAN” (36. o.) A kép itt is allegórikusan utal (talán A szellem fenomenológiájának előszavában a jólismert organikus metaforára, az igazság dialektikájára, talán A Dunánál „ők én vagyok már”-jára, az ősök sejtmaghasadására), de (és ezt vajon tudja-e Er? tudja-e Károly?) ezek az igazságok (szövegek!) épp úgy elérhetetlenek az allegóriás szándék számára, mint az illír törzsfő. Mindegyik „csupán” a für sich állapotában, önmaga megszűnt-megőrzött hiposztá- zisában van „jelen”, az er-i szöveg és az ötven nemzedékkel később született unoka jelén. Dehát valódi dialektika ez? Van-e egyáltalán dialektika? Csak [el]hagyott nyomok időleges jelzésrendszere-vonulata „van”, lánc-akció és reakció vég nélküli folyamata, bármiféle fúzió, teljesség, egész-ség, szintézis nélkül! Időutazásában Er nemcsak a szeretett nő szeméből épít palotákat, hanem önnön múltjából is menteni szeretné az üszkös roncsokat — szövegeket, beszédfoszlányt, meseszövetdarabkát, tárgyak vetületét. Fel-felötlik a néhai nagyapa szellemalakja, aki a történet egyik voltnincs szereplője, s válik a lelet-atommagközpont egyik központjává. A fentiek értelmében teljesen helyénvaló, hogy Er, miközben „körbejár” és szerelmével megcsodálja a felelevenített múltat, így kíván utat találni saját történetéhez: „Én persze mindenképp szeretném megtalálni nagyapám elveszett rézöngyújtóját, hű, hogy örülne ha visszahoznám neki” (38. o.) Ez az „én” persze nem a múlt- búvár-jelenben-író elbeszélő én, hanem „elbeszélt” én, (erzähltes ich, lásd Spitzer) az emlékezetből megidézett gyermeki én, hiszen sem a nagyapa, sem az az én nincs már többé, csak mint mag a szárban vagy rügy a virágban — önmagáért. (Az organikus allegória itt nem metafizikai, hanem genetikai képlet.) De mint a régvolt kicsi er tudhatta, Er is tudja, hogy a rézöngyújtó, ez a mágikus tárgy az egyik járható ösvény, még ha nem is ugyanaz az ösvény, ami a nagyapához oda/visszavezet: hiszen akár a papírvágókés, az öngyújtó is másképpen (a más képében) simul a kései kézhez. Mást jelent. S a jelentések közt fellépő (már mindig ottlévő) szakadékkal együtt 126
