Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Salamon Konrád: A békévé oldó emlékezésért (A népi-urbánus vita dokumentumai c. kötetről) (kritika)

lom nem a liberalizmus, nem a szocializmus és nem a radikalizmus ellen szerveződött, hanem ezen eszmények akkori magyarországi változataival, illetve ezen eszmék eddig kizárólagos tolmácsolóival, a hagyományos baloldallal vitatkozott. A társadalmi változásokat akaró erők tehát két táborra oszlottak. Mind a kettő az ország korszerűsítését akarta, de vita volt köztük a népi értékek és a nemzeti sajátosságok megőrzésének mikéntjét és mértékét illetően. A „városi” Magyarország képviselői, azaz az urbánusok ezen értékeknek jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak, mint a „vidéki” Magyarországot képviselő népiek. Ezzel együtt másként ítélték meg a magyar polgárosodás történetét, a polgári radikalizmus és a szocialista mozgalom szerepét. Ez volt a vita lényege és nem a zsidókérdés.

A kötet írásaiban sokféle elképzelés és legalább annyi félreértés található. Kiderül, hogy a hagyományos baloldal féltékenyen figyelte az egyre erősödő népi mozgalmat, magát tartva a baloldaliság, következésképp a nép egyedüli hiteles képviselőjének. Kardos Pál: Zsidó válasz című írásában így jellemzi a helyzetet: „Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani. (...) tudomásul kell ven- niök, hogy a demokráciát, humanizmust, szabadságot Magyarországon nemcsak ők jelentik, s azt az új magyar progresszivitást, amely csakugyan a debreceni Nagyerdőről indult, ha ők igazán az eszme harcosai, mint váratlan fegyvertársat kellett volna üdvözölniök, s nem lesni az első alkalomra, hogy elrágalmazzák és szétrobbanthassák.”

Az urbánusok viszont azért nem tudták fegyvertársként üdvözölni a népi mozgalmat, mert képtelenek voltak elfogulatlanul szemlélni annak nemzeti elkötelezettségét. Abban, hogy a népiek össze tudták kapcsolni a nemzeti ügyet a társadalmi haladás ügyével, nem egy ígéretes, haladó nemzeti összefogás megalapozásának lehetőségét, hanem a fasizmus fertőzését látták. Jellemző e szemléletbeli különbségre, hogy Csécsy Imre, aki Illyés Gyulát Babits után a korszak legnagyobb költőjének tartotta, így írt 1935-ben: Illyés „indította meg - Fülep Lajos útmutatása mellett - azt az erősen soviniszta ízű hírlapi kampányt a dunántúli magyarságért, amely igen nagy feltűnést keltett.” Ugyanakkor kevésbé köztudott, hogy Csécsy levelének címzettje, Jászi Oszkár nagyon nagy elismeréssel figyelte a népi mozgalmat és védelmére kelt az urbánusok támadásaival szemben, rámutatva arra, hogy a falukutatók „egy új világnézés és új erkölcsi átérzés, új hit és új szolidaritás hordozói. Ez fontosabb mindennél, ha olykor tévednek is részletmegállapításaikban és következtetéseikben.” Majd a hagyományos baloldallal való együttműködés lehetőségéről szólva leszögezte: A falunak minden „oka megvan tehát arra, hogy ne kéijen olyanoknak támogatásából, akik a parasztot voltaképpen éppúgy megvetik, mint feudális urai, s a régi marxi szó szerint mit sem akarnak tudni »a falusi együgyűség« világnézetéről, sajátos problémáiról s a városi szocializmustól sok mindenben eltérő és idegen fejlődési feltételeiről. (...) Bármennyire elmaradott a mai falusi szegénység,

1108