Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)
áttekinthető és botladozó ritmusú munka az egyik első jelentkezése volt a „szocre- ál” formaváltásának. A falakról Jeszállva” a „szocreál”-nak ez az új dekoratív gyakorlata mind általánosabbá vált a köztéri szobrászatban is. A hatvanas években Kiss István nem egy munkája még mintegy átmenetet képezett a kerekplasztika és a falhoztapadó dombormű között. A Gellért-hegyi Múlt és jelen például (1965) talán jobban is érvényesülne egy épület falán. A váci Végvári vitézek (1967—1969) vagy a korábbi kaposvári Tanácskozó munkások (1963) a szilárd, meghatározó faltól elszakadva maguk teremtettek a térben szinte falszerű zártsággal megjelenő furcsa blokkot. A hasonló fogantatású emlékművek sorából kiemelkedik Segesdi György 1971- ben, Budapesten fölállított Marx és Engelse. Itt az összefogott, sommás formaadás viszonylag szabad érvényesülést enged a szobor anyagának, a kemény gránit hidegen csillogó szépségének. Elképzelhető persze, hogy a hatás teljesebb lenne, ha a mű Segesdi eredeti elképzelése szerint krómacélból készült volna. Segesdi ugyanis az elsők között alkalmazta a lemezdomborításnak ezt az anyag keménységéből következően dekoratív és egyszerre erőteljes válfaját, amelynek gyakorlata jobbára Laborez Ferenc és Makrisz Agamemnon munkái nyomán terjedt el, s vált valóságos divattá a hatvanas évek emlékműszobrászatában. A „modern” dekorativitásba öltöző (menekülő) „szocreál” azonban nem tudta feledtetni legbelső lényegét. így történt ez többek közt a székesfehérvári Ezredéves emlékmű (1971-1972), Kalló Viktor és az építész Skoda Lajos közös alkotása esetében is. Az égnek törő alumíniumnyalábok és az őket alul összefogó gyűrű csak erős be- lemagyarázással hozhatók kapcsolatba a város ezeréves történetével. A gyűrűn körbefutó ábrázolások pedig sem nem eléggé dekoratívak vagy szimbolikusak, de valójában nem eléggé konkrétak sem, hogy valami ellenkező dolgot képviseljenek. A szándék elbukik a megvalósítás erőtlenségén és következetlenségén. [Mindezen pedig az sem segít, hogy a kompozíció szinte egy az egyben ismétli meg azt a felszabadulási emlékművet, amelyet Minszk közelében készített néhány évvel korábban két szovjet szobrász - O. A. Bambelj és A. E. Arcimovics -, valamint egy építész, O. A. Sztano- vics!] A dekoratív forma és a szimbolikus tartalom összekapcsolása más esetekben sem bizonyult túl sikeresnek, így a hetvenes évek egyik legnagyobb méretű szobrászati vállalkozásának megvalósításában sem. 1976-ban volt öt és fél százados évfordulója a mohácsi csatavesztésnek, amely századokra határozta meg tragikus módon hazánk történetét. A nemzeti tragédia színhelyén, a Hős vértől pirosult gyásztéren emlékpark létesült. A Vadász György építész irányításával dolgozó népes művészgárda - Illés Gyula, Király József, Kiss Sándor, Kő Pál, Pölöskei József, ifjú Szabó István - szobrászok és iparművészek az egykori kopjafákra emlékeztető kompozíciók erdejével egy pszeudo-temetőt hoztak létre. A látvány egésze azonban a szándék ellenére inkább gyönyörködtető és főként érdekes lett, semmint megrázó. A népművészet ízeit többnyire csak fölszínesen idéző plasztikák a zöld mezőn mint furcsa, esztétikus tárgyak állnak. - Persze, az egész így is bír valami szürreális hangulattal, ami azonban aligha találkozik az alkotók eredeti elképzelésével. Mindezen az sem változtat, hogy egy-egy mű - elsősorban Kő Pál kompozíciói — valódi plasztikai, s egyszersmind tartalmi értékek hordozójává tud válni. (Folytatjuk) 1106
