Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Martos Gábor: "Egy kicsit mindenből kimaradt ez a nemzedék" (Beszélgetés Balla Zsófiával) (interjú)

A harmadik Forrás-generáció szétszórása, elhallgatása, kinek-kinek alkoholizmusba vagy akár a halálba kergetése nagyjából ’83 körül tetőzött; a nyolcvanas évek elején. Neked is ’83-ban jelent meg az utolsó eddigi versesköteted; utána még egy gyermekvers-kötetet adtál ki, de mondjuk a „felnőtt irodalomban’ utoljára ekkor, ’83-ban közöltél. Mi az oka annak, hogy nagyjából ekkor zárult le ennek a korosztálynak az együttes munkássága? Ki-ki külön-külön még itt-ott, ki, ahol tudott, publikált, de utoljára ez a társaság akkor volt együtt.

Részben el is mondtuk már: a társaság nagy része külföldre ment, és akkor találkozhattunk, hogyha hazajöttek, mert mi, akik itthon maradtunk, nem kaptunk többé útlevelet. Én tíz éve nem jártam külföldön; most voltam tíz év után Magyarországon. Mondanom sem kell, évente próbálkoztam; éppúgy nem engedtek rokoni látogatásra semmilyen országba, mint ahogy nem engedtek el Belgiumba egy költészeti biennáléra kapott meghívóra. Nem engedtek persze Magyarországra sem, se hivatalos meghívásra, se látogatásra, sehova. Nem kell magyaráznom... Volt egy eset — utoljára ’88-ban —, hogy másfél évig járattak útlevélügyben; tizenegy fórumon kellett aláírást gyűjte- nem; előszobáztam, kidobtak, megaláztak, elutasítottak, rám kiabáltak... Végül másfél év után közölték velem, hogy szó sem lehet arról, hogy útlevelet kapjak bárhová. Mindezt csak azért mondom el, mert ez nagyon sok emberrel megesett. Rendkívül kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Posta nemigen jött, leveleink nem mindig jutottak ki, nagyon sok levelet nem kaptunk meg, korlátozott volt a telefonhívási lehetőség, utazni nem tudtunk, úgyhogy sok esetben a kapcsolatok nagyon megsínylették ezeket a körülményeket. Ami pedig a statisztikai árapályt illeti; bizony a nyolcvanas évek második felére esik nagyon sok, alkohol miatt, szívgörcsben, vagy egyéb módon meghalt, vagy pedig meghasonlott, elhallgatott embernek a tragédiája. Ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá az, hogy mi is történik itt. Az utolsó öt év volt a legkeservesebb: akkor már alig lehetett publikálni; alig volt egy-két folyóirat, amelyben nagy ritkán megjelentethetett az ember egy-két verset. Akkor is lehetőleg „ártalmatlant”. De például a templom szó nem jelenhetett meg, mert az vallásos képzetet jelent. Aztán a számjegyek... Hogyha például valaki leírta azt, hogy tizennégy, akkor miért emlegeti a tizennégyet, amikor akkor kezdődött az első világháború. Szóval valami olyan asszociációs rendszerrel szűrögetett ki mindent a cenzúra, aminek a logikáját nem lehetett követni. Persze ez bukfencet is vetett, mert beadtam egy verseskönyvet, és olyan versem maradt benne, amelyről életemben nem hittem volna, hogy ezen át- siklanak. Átsiklottak; de a kötetet azért nem lehetett nyomdába adni. Nem mondták, hogy ne menjen, csak kiemeltek belőle négy verset, és utána másfél évet várt, hogy nyomdába mehessen. Ez a másfél év 1990 januárjában telt le; akkor ment nyomdába. Egy forradalomnak kellett eljönni ahhoz, hogy megint közölni lehessen. Hogy most sem jelent még meg, annak meg az új politikai helyzet az oka: nincs nyomdakapacitás, nem szedik ki a könyveket.

De most visszakerültek bele az akkor kidobott versek?

Visszakerültek; rögtön december végén azonnal visszahelyeztem őket, és a január elsejéig írott verseimet is, a kész kéziratokat, amelyek még... nem is a január elsejéig, hanem a december huszonkettedikéig írott versanyagot, tehát ami még a fordulat előtti korhoz tartozik. Úgy gondolom, hogy ez még egy könyvbe kívánkozik. Utána meg már nagyon nehéz írnom.

Az előbb említettem már az 1983-as évet. Akkor jelent meg a Bábel tornyán című antológia, az Echinox kolozsvári diáklap...

Jujj, de mennyi szidást kaptunk érte, atyaisten...

1051