Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Láng Gusztáv: Kisebbség és demokrácia (esszé)

dönthet, melyeket pedig ritkán vezet a mát és holnapot fürkésző józan belátás, sokkal inkább a tegnaptól örökölt megszokás, Angliában például a dohányosok külön joga, hogy az emeletes autóbuszok felső traktusában rágyújthatnak, ami nem jelent privilégiumot, mert a nemdohányzó utas egyszerűen az alsó szinten marad: a dohányzás olyan „külön jog", melyre ő nem tart igényt. Mi van azonban akkor, kérdezhetnék, ha nincs ülőhely a nemdohányzó részben, s a tiszta levegő kedvelője felkényszerül a pipás utasok közé? A válasz egyszerű: aki átlépi saját „külön jogai" határait — esetünkben a füsttelensé- get biztosító alsó szintet —, átmenetileg el is veszíti őket, mert a demokratikus pluralizmus sok-sok olyan „külön jog" együtt-létezését jelenti, melyek egymást nem sérthetik, nem csorbíthatják. A dohányos szépen zsebre vágja pipáját, ha csak alul talál helyet, a nemdohányos pedig nem tesz megjegyzéseket a füstre, ha felülre kényszerül.

Botrány csak akkor fenyeget, ha az egyik tábor kijelenti: az egész autóbusz az enyém, s évszázados bajaink abból származnak, kisebbségi kérdés azért van Kelet-Európábán, mert valaki mindig megpróbálja kisajátítani az autóbuszokat. (Igaz, nálunk még csak nem is emeletesek.) Vegyük példának a kisebbségi nyelvhasználat jogát. Ennek biztosítéka, ha vegyes lakosságú vidékeken — de még az olyan megyeszékhelyen is, melyhez ilyen vidékek tartoznak — a közigazgatás kétnyelvű; ellenkező esetben iá kisebbség anyanyelve családi és baráti körben használatos, familiáris nyelvhasználattá, egyfajta zsargonná fokozódik le, saját anyanemzetének irodalmi nyelve alá süllyed, amint azt számos magyarországi nyelvi sziget példája bizonyítja —, s ha erre vállat vonunk, hogy ez már így van, ez a fejlődés, az integráció szükségképpeni velejárója, gondoljunk arra: közönyünk azokat a határainkon kívül élő magyar kisebbségeket is sújtja, amelyek „elcsángósodásáról" manapság annyit beszélünk (sajnos, nem ok nélkül). Ez persze a köztudatban előjogként jelentkezik, hiszen ilyen helyeken a megfelelő állásokra nagy előnnyel pályázhatnának a kisebbségek eleve kétnyelvű tagjai. Holott valójában a külön jog a többségi nyelv előjogát szünteti meg. Miért tanuljak meg egy másik nyelvet, ha adóhivatalnok akarok lenni, zsörtölődik a többségi polgár, s eszébe sem (jut, hogy kisebbségi honfitársának is két nyelvet kellett megtanulnia, mielőtt ugyanazt az állást megpályázhatta. Indoka világos: az autóbusz az övé, s nem érdekli — sőt természetesnek tartja —, hogy egyesek csak dupla menetdijjal ülhetnek fel rá.

De ugyanilyen „dupla díj" az is, hogy íratlan normáink szerint a kisebbségnek — mássága tolerálása fejében — lelkes magyar patriótának is kell lennie. Hűségnyilatkozatokat várunk tőlük, amilyeneket a többségi állampolgároktól nem, amivel — talán szándéktalanul — kifejezésre juttatjuk: aki nem nyilatkozik, hűtlenséggel gyanúsítható. Egyik barátom — meggyőződéses demokrata, a kisebbségi jogok tisztelője — egyszer majdnem lenyelt keresztbe, mert ugratásképpen (de talán „teszt-kérdésként” is, hiszen ki láthat önmagába) azt kérdeztem tőle: mit szólna, ha egy horvát faluban nem Kossuthról, hanem Jellasichról neveznének el utcát? Hogy ez meggyalázná 1848 emlékét. Lehet, hogy ez igaz, — de vajon tudjuk-e, mit érez egy szíve szerint horvát honfitársunk, amikor az iskolában azt tanulja: „Fut Bécs felé Jellasich, a gyáva ..."? Nem azt szeretném, hogy hagyjuk ki a tananyagból Petőfi versét — magyar lévén, már nyolcéves koromban lelkes tetszéssel szavaltam. Különben is a kihagyás, elnémítás, mindenfajta cenzúra a diktatúra minden jogot egyformán sértő módszere. De ne ragaszkodjunk hozzá, hogy az, aki nem ma106