Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"

az 1950-es évektől megjelent írásaiban, bár a szőkébb környezete, s a történelem által felvetett kérdésekre adott válaszai korábban sem azonosak. Az 1945-48-as években, a fenti korszakot előkészítő átmenet periódusában szellemi mozgása különösen dinamikus.

Márai nézetei szerint, a hajdan virágzó polgári lét- és értéknormákat a belső bomlás, s a külső ráhatás veszélyei fenyegetik. E kultúra legfőbb emberi produktuma a család, de belső széthullásával, visszahatóan, a család lesz az egész osztály enerválódásának eredője is. A vagyonszerzés gépiessé váló ösztöne taszítóan hat egymásra, s e magatartás etikai hajszálrepedései elnyelő földcsuszamlássá tágulhatnak. Fokozza mindezt, a történelmi térben rontó (a 30-as évektől a fasizálódó) tendenciák nyomása. E „barbár jellegben”, s általában, (Ortega hatásától sem mentesen) az ízlést nélkülöző „tömeg-minőségben” fedezi fel Márai az igényes, humán műveltség legfőbb ellenségét, mely lassan, a mindezt tehetetlenül tűrő polgárt is elsekélyesíti.

Ily körülmények között - véli Márai -, a saját osztályával is perlő polgár-művész válik az európai civilizáció legfőbb letéteményesévé. E felelősségérzet óriási súlyától motivált magatartása változó elemeit, a humánum-őrzés eltérő formáiban érhetjük tetten leginkább írásaiban.

Magatartása árnyalatai alakulásáról Márai (Garen Péter szavaival) azt mondja, hogy közvetlenül az első világháború után, a vesztes ország polgáraként valami „vad és nemes sértettség” hajtja át. Megbántottsága később enyhül, s bekövetkezik azon hitének kialakulása, hogy „a műveltség, az értelem végül is megmenti a világot”, az író minden különösebb riasztó harsonája nélkül. E bizalmát kérdőjelezi meg a 30-as években az „ordas eszmék” terjedése, olyannyira, hogy a nyomás keménysége szinte a végső kiábrándulás partjaira sodorja. Az Egy polgár vallomásai-ban pl. a belső és külső romboló hatások feletti ítéletmondása, tragikus felhangú elkülönülési gesztussal zárul, s a „néma tanú” szerepét szánja magának: „most pontot teszek — írja —, s mint aki vesztett csatából maradt hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok”.

De Márai mégse tudja elfojtani magában az ösztönző szót. Belátja: a józanság önmagában, erőfeszítések nélkül nem fogja megváltani a világot, s „hogy nem szabad elfáradni a haragban. Abban a jóra való haragban, mely írtja és égeti a világból az ostobaságot, a zagyvaságot, a kegyetlenséget és az indulatokat.” (Sértődöttek I. Bp. 1947. 18-19.)

E sorok azonban már 1945 után születnek, s a regénytörténet, s a megírás időszakára egyaránt vonatkoznak. A Sértődöttek két kötete témája szerint, a fasizálódó Európa szellemi karakterét (fő motívumában: a Hang - Hitler hangja — kártékony szuggesztivitását) jeleníti meg, de egyben mindenfajta történelmi agresszivitástól óvó figyelmeztetés is.

Aktuális jelzés, mert a korabeli Magyarország pártküzdelmeiből nem hiányzik az erőszakjelleg sem. Ugyanakkor: e koalíciós szerkezet részben még nyitottnak, demokratikusnak tűnik, mely a polgár fennmaradásának némi esélyét is ígéri. Abban az esetben, ha az eddiginél nagyobb erkölcsi összefogottságra képes. Az apák ugyanis, bárhogyan szerezték vagyonukat: „végre is csináltak valamit, életformát alkottak”. Az örökösök viszont, „ezek ... a lézengő, unatkozó birtokos nemzedékek nem csinálnak semmit... Ezek elhullanak majd, ha nem neveli őket az idő és a tömeg egyfajta hősiességre”. (Sértődöttek I. 289.)

Bírálva mozgósító hangjának szenvedélyében az „érted haragszom, nem ellened” szolidarításérzése, s a vesztés elkerülhetőségének még halvány reménye izzik fel. (Márai „tömeg” fogalmának új funkciója is az adott szituációból fakad. Itt már nem az Ortega-i értelemben felfogott, kevésbé értékes minőséget, hanem az életküzdelmekre való nagyobb alkalmasság pozitív vonásait fejezi ki.)

A kedvezőnek mutatkozó történelmi pillanat azonban szétzilálódik. A polgár

1019