Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Egy polgár vívódásai, avagy egy diárium időszerűsége (Márai Sándor: Napló 1943-1944)

Diárium írására többféle ok is indíthat egy embert. Csupán a két legfőbbet említve: érezheti rendkívülinek, megörökítést parancsolónak az időt, amelyet megélnie rendeltetett, s vélheti figyelmet érdemlőnek, ekként föltétlenül megörökítendőnek önnön személyiségét, külső-belső biográfiáját, a dolgokat minősítő reflexióit (^Aki nem tartja magát fontosnak, elkallódik” - jegyezte meg a József és testvéreiben roppant találóan Thomas Mann). Álljon a rendszeres följegyzések mögött akár az egyik, akár a másik magyarázat (netán a kettő együtt), a napló érdekét, jelentőségét mindenkor a benne megnyilatkozó súlya, műveltsége, látóköre, elemzőkészsége, lényeglátása — egyszóval formátuma szabja meg. Aligha kell bizonygatnunk: Márai oly emberi s alkotói kvalitások birtokosa volt, amelyek diáriumát eleve izgalmassá teszik. Az ő feljegyzéseire hatványozottan érvényes a Napló ívein gyakorta s mindig a legnagyobb elismeréssel emlegetett Babits axiómája: „Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő; Robinson új meg új körülnézése a szigeten” (In: Az európai irodalom története. Bp., 1979.11.). Márai sem tesz egyebet, mint hogy éles tekintettel, kritikusan szertepillant egy bomlott, fölfordult világban s külső-belső válságokat megélő önmagában. S egyike ő ama Robinsonoknak, kiknek véleményére, állásfoglalására különösképp kíváncsiak vagyunk.

„Pillanatok, mikor olyan csend lesz — bennünk és körülöttünk —, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani” - e mondat a Napló felütése, hogy aztán egy darabig - meglepetésünkre - ne a jelen, hanem a múlt képei, életepizódjai cikázzanak. Egy Itáliában látott, ismeretlen halott emléke, majd — szeszélyesen csapongva az időben — pillanatfelvételek elevenekről és holtakról, hajdani, de csak most rögzítést érdemlő szituációkról és hangulatokról. Képek, amelyeknek fölidézője mintha újjászületőben volna, mintha épp új életre ocsúdnék. Kitetszik hamarosan, korántsem véletlen e különös „prelűd”. Márai egy súlyos és hosszadalmas (bár néven nem nevezett) betegségéből lábadozik, s e számára szokatlan, lebegő állapot, a lassú visszatérés élménye ösztökéli naplóírásra. A szembenézés, a számvetés szituációja ez már önmagában is, ámde elárulja a Napló egésze: szerzője nem egyszeresen, hanem sokszorosan határhelyzetben van; betegség és egészség, ifjúság és öregedés, élet és halál, régi és új világ mezsgyéjén időz, diszkrét utalások jelzik egy nagy szerelem emlékét s egy kiüresedő, formálissá fakuló házasság tényét. Megannyi, meditációra, számadásra késztő körülmény, s felsorolásukban nem is törekedtünk teljességre. A visszanyert létezés fájdalmas gyönyörűségein ámuló, ám a hétköznapi teendők rutinos ellátására s nagyobb művek írására jószerével még képtelen Márai kezdi írni ezt a diáriumot, minek funkciója itt még - ha nemes anyagból készül is - érezhetően a pótléké, majd, erejének, alkotókedvének teljes újultával sem lesz hűtlen hozzá, reá bízva apróbb-nagyobb gondjait, örömeit, meditációit, fölismeréseit, hogy még később, 1944 tavaszától, ismét e „törmelékeknek” jusson (kényszerűen) a főszerep, mert a sűrűsödő légitámadások, költözések s a front közeledte lehetetlenné teszik a rendszeres munkát, a készülő kompozíciók befejeztét. Mellékterméknek készült volna ez a napló, de a körülmények összjátéka folytán szuverén alkotás, egy kor s egy lélek vajúdásának nagy erejű, hiteles dokumentuma vált belőle.

Csalódnak mindazok, kik úgy gondolják: egy érdekes egyéniség magánéletének legtitkosabb zugaiba kandikálhatnak be e följegyzések olvastán. Márai irtózik a fürkész és profán tekintetektől, férfias szeméremmel és tartózkodással rejti, elfödi hát létviszonyaiból mindazt, mi másokra nem tartozó intimitás. Legféltettebb kincséről, gyakorta emlegetett, ötezer kötetes könyvtáráról, egymást váltó olvasmányairól, sőt — horribile dictu! - elaggott, szívbeteg Jimmy kutyájának lassú agóniájáról s pusztulásáról százszorta többet megtudunk, mint — bevallottan — kevés számú barátjáról, jó ismerőséről avagy épp közvetlen hozzátartozóiról s irántuk táplált érzelmeiről. Futólag szóba hozza ugyan apja s fia halálát (18.), de mindjárt egy szándékoltan súlytalanító, megrendülését elrejtő megjegyzés kíséretében, s ha roppant gyér utalások nem

1014