Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Ladik Katalin: Nem látod bennem a vízesést?, Ó, azok a szép napok, Láttam a Kutyákat (versek)
LADIK KATALIN Nem látod bennem a vízesést? 0, idegenbe, s a kések alatt minden oldalról egyszerre látni téged! Hát nem ismersz meg engem? Kinyitom az ajtót és belépek rajtad. A te hosszú nyakad nyári, poros út, mely fáradtan belém torkollik. Átok, gyönyör, fekete vízesés. Ó, azok a szép napok Hódolat Samuel Beesettnek Lehunyja ujjait, a napernyő virágba borul, Micsoda fény! Ismét egy gyönyörű nap. Haja világítótoronyként lángra lobban, Fehér, fagyott ablak a szájában belém ásít, Hosszan, üveghangon énekel, engem hívogat. Mosolyogva, üres szemgödrökkel hull önmaga sivatagjába, Torkából egy örökzöld fogkefe csordogál Le a kék, le a lila... Micsoda fény! Lepke a sivatagban. Ki énekel itt magányról, Zuhan fehér, fagyott ablakban végtelen, Énekel szomjas virágmintákon bennem, Vonagló, száraz kútban? Láttam a kutyákat Kiemelkednénk a fagyos földből, Öngyilkosok éjszakája ez. A jég alatt egy egész világ van, Teremtés előtti pillanat. Láttam arcukat, melyek megértve mindent, Egyetlen, boldogságot alkotnak. Láttam a hegyeket, melyek nem hegyek már, S heggyé lesznek újra. Az ég kiszakad a földből. Fehér ingben kutyák integetnek. A föld alatt felvonít az arc nélküli isten.
