Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)

fordítjuk az axiomatizmust: „A nyelv mindenen átható — mindenható?” Ha tagadjuk ezt?

Akkor lehetetlenség megérteni, hogyan tudott — mint Max Born írja — egy- pár ember kávézás közben beszélgetve 1923—27 között olyan gondolatokra jönni, amelyekkel a tűznek a Napban és az ég minden fénylő csillagában izzó vadidegen fajtáját a Földre varázsolták, anélkül, hogy bárki oda tudna menni, (más kérdés, hogy jól tették-e?).

19 A nyelv, a valódi, az élő, az nem más, mint a folyton születőben való, in statu nascendi. (Szabó kémikusnak készült.)

Kalligrafussága kezdetén úgy képzelte, hogy rajzoló mozdulatának sebessége idővel, a gyakorlat folytán le fog lassulni és így figurái testesebbek lesznek, öt év szakadatlan gyakorlata után saját képírásos dialektikája átnevelte látásmódját: a rajz táncos mozdulatában születő forma vált valóságosabbá, mint a már kijegecesedett, többé-kevésbé megfogható, testesebb. Ez a filmszerű nyelv (születő állapotban levő), megfoghatatlan ugyan, de nem a kísértet megfoghatatlanságával. (Hlebnyikov; dada).

Kelet-Ázsia és Európa szellemi képviselőinek minden eddigi kísérlete egymás megértésére e körül a kérdés körül forog és — egyelőre azt kell mondani — bukik meg. (Jóllehet a kvantumfizikus zen-módon ténykedik, olyan születő módon, amely számára nincsen külön nyelv és külön világ: a sodrás a nyelvi eldolo- giasítással ellentétes.)

Egy csan mestert, mint Hui-nenget (8. sz.), vagy egy zen-vívómestert, mint Ta- kuant (17. sz.) nem lehet egyetlen állásponthoz hozzászögezni; még akkor sem, ha azt, amiről szó van, ő maga hirdette. — Ugyanazok a szavak, de nem ugyanaz az értelem.

Legkésőbb itt kell óvást emelni: ha Sz. L. többször idézett pointírozott kijelentésével (miszerint csak a rajzokban tud *

ta magát kifejezni) azt akarta volna mondani, hogy ez a felszabadult érzés a rajz természetében rejlik, szembeállítva azt a szó természetével, akkor ez alapfelfogásának mondana ellent.

A szó legegyetemesebb jel-voltára és primátusára vonatkozó, Tábor Bélával közös felfogását a fenti megjegyzés nem változtatta meg.

Még egy fontos, talán legfontosabb páráiéi, vagy érintkezési pont a zen-buddhizmussal: kitűzi célnak, hogy ne lehessen tételekre redukálni a dharmát, hanem szívtől-szívbe, közvetlenül egzisztenciális átvitel legyen. Ezt a páráiéit láttam én az írás és a rajzok közötti ugrásban, és ez persze szoros párhuzam is a zennel.

Amit más képnek nevez, azt értette szó alatt. És fordítva is. Jel tudatosságból.

A Te kérdésed úgy hangzik, hogy volt-e szó Lajosnál explicit művészeti, vagy általános értelemben vett Zen opcióról, vagy inkább csak arról beszélhetünk, hogy spontán módon reprodukálta a zen kalligráfiáját? Nos, az én válaszom erre az, hogy ilyen alternatíva nincsen.

20 Vajda és Szabó nem religiózus szocialisták voltak, hanem személyükben, életükben érinti egymást az értelemtisztelő szocializmus osztálynélküli dialektikája és a vallásnak mondott tradíció dialektika-sűrűsége; e kettősségből roko- nító kettősség lett, idegen és közömbös minden személytelen fecsegéssel szemben, amely nem szólít meg. A mi esetünkben az utóbbi megállapításnak kihegyezett értelme van. Példátlan szelíd természetű, egyetlen ifjúkori barátom, ha mégis dühbe gurult, csak azt tudta kibökni: „Tökéletlen!” Nos, minden ami nem tökéletes, az tökéletlen! Szabó ezt így mondta: „A pozitívum után közvetlenül jön a negatívum ... Nekem beszélhetnek! Minden hierarchia.” Ki mivel méri magát — alázat.

*

Köszönettel tartozom e cikkért (is) Tábor Bélának, aki 1946-ban felfigyelt rám, és evvel lehetővé tette, hogy Szabó Lajost személyesen megismerjem. Meg azért is, mert életem során, ha kértem rá, segített talpraállni, és megtudni, hogy azt hogyan kell. Köszönet jár Kunszt György barátomnak, aki most is megállta a sarat.

942