Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)

ját is, kiadván a jelszót: „antiorganizá- ció!” Rövidítve: „AO”.

Ez a felfedezés egész életének vezérfonala lett, miután rájött, hogy micsoda nagy tévedés a népszerűség hajhászása révén támadó kényszert úgy lebecsülni, mint ez mindenütt történik, kivéve nagy művészeket (Ady — Tábor Ádám jól mondja a Hasbeszélő rövid manifesztu- mában! — Bartók, Vajda), s valódi kutatókat. Szabó Lajos e rövidített jelszót (antiorganizáció), ezt az AO-t élete végéig saját aláírásának tekintette, olyany- nyira, hogy ha a rajzaira egyáltalán valami aláírást tett, azt írta rá: AO.

Ebből a felfedezésből Tábor Bélával nemcsak gyakorlati konzekvenciákat vontak le, hanem innen van az egyetemes produkció nagyjelentőségű értékelméleti anatómiája is, mint ez az „ipari axiomatikában”, annak 11-fázisos, koncentrált körökből álló leírásában található.

„Menjél vissza országodba” — mondja a 12. sz. közepén Dogen Zenji kínai zen- csan-mestere, többéves tréning és az ifjú japán főnemes szellemi felébredése után — „menj az erdőbe lakni, távol a császári udvartól, válaszd ki a legtehetségesebbeket, azokkal törődj és húzzad mihozzánk egész országodat!” Ez aztán meg is történt. (Japánban a zen nélkül semmit sem lehet megérteni. Főleg nem a dekadencia formáit, az alvilág iránti respektust, kriminalitáson belüli szokásokat, a sznobizmust, amely a halálra hiú kamikazét fűti.) Szoros hasonlóság van Dogen és Szabó Lajos között — és 600 év különbség.

*

Szabó Lajosnak életében már nem is kellett igazat adnia Nietzsche százéves jóslatainak: ha az emelkedettebb értékek és az ezt képviselők ilyen tempóban köszönnek le eddigi ideáljaikról, akkor rövidesen a gengszter lesz az ideál. Minden Nietzsche-ócsárlás ellenére a polgárság romlásának ezt a kritikus perspektíváját Lukács is átvette a fejlett országok szabadidőt kitöltő kultúr- iparából. Túlzás nélkül: a való életben is, nemcsak a filmszínházakban nincsenek gazdagabb emberek Florida partjain, mint a gengszter-kábítószerkereske- dők. A mai filmben egy A1 Capone szerepét a legjobb színésznek adják, s a film sikere — már csak elhihetősége, realizmusa miatt is — biztos, Európában is.

Szabó Lajos nem képzelte (tévesen) az absztrakciót a realizmus ellentétének. Már Kandinszky is így látta: absztrakció és nagy realizmus, ugyanaz a műfaj. Szabó csak az ellen tiltakozik, hogy a (művészet lényegét illetőleg, „hamisan magától értetődőnek feltételezzék a »figura- tívat«. Csak meg kell nézni 60 ezer év festészetét.” (Ptah Galéria röplapja, 1960. jún. 4—16-ig tartó kiállításáról.)

15 Walter Benjamin és Adorno konfliktusa is abban állt, hogy Adorno/ Horkheimer szerint a Megváltó eljöveteléig csak a negatív — mint én mondom: elidegenítő — dialektika megengedett.

Ezzel szemben Benjamin olyan erősen „elrokonító”, hogy szerinte még a történelem negatív sodrását, eseménysorát, borzalmát is úgy kell megérteni, hogy a pozitívumra kell visszavezetni. (Reklám és propaganda szuggesztív hatását a nyelv mindenhatóságára és arra, hogy az áldozatok és „kritikusok” ezt nem akarják tudomásul venni, ostobaságból.)

Tábor Béla: a negatívum ellen úgy kell küzdeni, hogy (saját) pozitívummá kell átalakítani.”

16 Mi az a „szigorúan esztétikai szaknyelv?” Ezt a kérdést csak azért vetem fel, mert Szabó Lajos a műkritikát, a művészettörténetet és az esztétikai elemzést nagyrabecsülte, akár a kertészetet, vagy a mai környezetvédelmet, a levegő- és vízszennyeződés elleni kutatást, a törvényhozást és praxist.

De önálló, az etikától és logikától kicsit is elkülöníthető esztétikát nem ismert el. Ez a hármas összefüggés filozófiájának központi kupolacsarnoka. Priz- matikának hívta, W. Benjamin után. mert a prizma, az üvegprizma 3 éle füge, össze olyan módon, ahogyan ő az említett hármasság közötti összefüggést leírta.

Az önkifejezés a prizmatika nevű csarnok kulcsa — hogy hasonlattal éljek.

Idézzünk egy mai szerzőt. Wilhelm Schmid írja a következőket a Merkur 1988. májusi számában megjelent Die Geste der zeichnenden Hand c. cikkében:

— „Minden kornak saját esztétikája van és ebbe belerajzolódnak etikájának alapvonalai; az észlelés formája és az értékelés rendszere egymásba fogaskerekeznek. Az impresszionisták robbantották fel a helyes magatartás »-kánonját«, amely a képbeli reprezentációban fellelhető volt és ezáltal különösen beható példáját adták egy kor esztétikája és etikája közti összeműködésnek. Az impresszionisták és a rákövetkező avant- garderok munkái sokkal többet jelentenek, mint puszta esztétikai tettet. Nem kevesebb ez, mint az »-önalakítás« emancipációja« (Wichmann), amely a saját

939