Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)

a Föld ilyen tömegű és dinamikájú elvárosiasodása, ez az osztály nélkülivé vált kora a proletáriátusnak, amelyet Marx világforradalomnak nevez. Amit ma minden hozzáértő szociológus lát, ami jön, az az. Szabó (aki Fischer elemzéséről nem tudott) erről is szalagra felvett előadásokat tartott nyugaton élete utolsó tíz évében, szűkebb körben.

A hangsúlyt a történelem-filozófiai fordulatra tette, és nem a már most, ma is jelenlévő szellemi természetű elsatnyító és elidegenítő elszennyeződésre, mint azt Adorno, Marcuse és számos követői teszik.15

A kép, amely visszanézve feltárul előttünk: a legtöbb milliós város Ázsiában van. (Kínából visszatért utazók már most azt a viccet (?) mesélik, hogy egy-egy ötmilliós város nincsen feltüntetve a térképen.)

Ezek a sok-százmilliók a maguk ősi, képírásos módján írnak, olvasnak, festenek. (Nemrég láttam vendégül az NSZK-ban kínai tusfestő főiskolai tanárt.)

Másrészt: a fejlett államok és gazdagabb dél-amerikai, közép-amerikai metropolisok színes proletárjai folytatják már megkezdett falrafújt, barlangnyelvű tamtam-hírverésüket.

A mai múzeumokból sok minden a pincékbe kerül. Ki tudja, mi kerül az üresen maradt falakra? Talán mégis valami abból, amit keleten és nyugaton az osztálynélküli proletáriátus egész jól ért, mert a saját önkifejező nyelve? Ügy, mint ahogyan az electric bugi a mai néger suhancoknak?

Vagy kizárólag egy 100—200 évvel ezelőtt élt művelt és jómódú európai polgárság művészete? Egy polgárságé, amelyet könyvekből, de főleg video-sze- rű elektronikus könyv- és filmtárakban lehet még felidézni?

Kérdésednek van egy olyan értelme is, amelyet egy szigorúan esztétikai szaknyelvre16 lefordított műtörténetnek és műkritikának kell megválaszolnia. Meglepő volna, ha ilyen szakértői elemzések a jövőben sem látnánk világot, se Magyarországon, se Vas megyében.

Miért olyan meglepő? Mert ha egy kicsit is igazam van, akkor a régi barlangi és új képírásos festészet a feltörő nyugati-keleti világproletáriátus leg- önérthetőbb-közérthetőbb nyelvképző népművészetével szoros rokonságban van.

Ebből Szabót is nehéz lesz kirekeszteni. Ha nem megy másként, kötélnek állok: fogadjunk.

NEGYEDIK KÉRDÉS

Kunszt György: Egyszer úgy beszéltél Lajosról, mint „Zen-mesterről”. Szerinted van-e köze Lajos grafikájának a Zen-buddhizmus művészetéhez, volt-e szó Lajosnál explicit művészeti, vagy általános értelemben vett Zen-opcióról? Vagy inkább csak arról beszélhetünk, hogy spontán módon reprodukálta a Zen kalligráfiáját?

Kotányi Attila: Szabó Lajos képei nem ábrázolnak semmit, semmi mást, mint magukat, mint egy szép nő. Erről a fajta semmiről van szó (Szabó Lajos: „Egy szép nőnek csak szépnek kell lennie.”).

Erre az összefüggésre a „semmi (más)” és „magam” között, mennek vissza Kelet-Ázsiában a legnagyobb szellemi tradíciók.

A Buddha dharma (tanítás) kulcsszava: sunyata. Központja a meditációs praxisnak, de a róla szóló elméleteknek is. (lásd Nagarjuna 2. sz.) „Titokteljes semmi”-t jelent.

931