Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Kotányi Attila: Szabó Lajos képíró dialektikája (megszelidíthető-e a dialektika, vagy legalább leszoktatható-e a táncról?) (álinterjú-töredék)

ná, vagy meddővé, terméketlenné, elmaradottá, szerencsétlenné tesz embert- némbert, külön-külön vagy sokakat együtt.

Csak ha mindez nem segít, akkor válik a vele erőszakoskodó életveszéllyel szemben vakká, és akkor válik önmagával való meghasonulása győzedelmessé.

De Siva nem egyedül pusztítja el, aki vesztének foglya.3 Nélküled nem tesz semmit. Játszva válik akár nemlétezővé, ha kell! A dialektikától — akárki akármit is mond — idegen a hóhér szerepe.

*

Szabó nem beszélt vadakat, még hallgatni se szerette. De az itt leírt hátteret nem tagadta/*

Filozófus korában történt, — akkor így mesélte —, hogy valakivel beszélgetve egy gondolata „úgy hatott, mintha a gerincét baltával simogattam volna.”5

Szabó barátunk utolsó lehelletéig a dialektika táncos természetéről való felvilágosodás, — hogy ne mondjam: megvilágosodás — tanonc-útján járt.

Az ő, vagy Picasso6 nagyra sikerült pupilláján át hozzá érkezett látomás a világ és élet hol látható, hol rejtett útjáról megengedte neki, hogy lemondjon Siva javára a kritizálgatásról, a tűvel való szurkálásról. A társadalom, — „hát az meg micsoda?!” — bürokrácia, krimi-figurák7 és barátok kicsinyes kritikájáról. Nagyurasan, néha még megbocsátással is, úgy igen.

Megtehette, csak oda kellett néznie és saját szemével láthatta, amint Bulgakov 2 méteres fekete macskája átvette tőle a nyilvános és gyakorlati kritikus szerepét. A nemzetnevelőét is.

Valaki közbeszól, egészen hátulról: Azt akarod mondani, hogy fenegyerek volt?

Kotányi Attila: Fenegyerek, kétségkívül!8 ELSŐ KÉRDÉS

Kunszt György: Első érdemi kérdésem a következő: Mik indíthatták Szabó Lajost arra, hogy 1955-ben elkezdjen rajzolni?

Kotányi Attila9 Szabó Lajos 1955 első felében, 53. évében rajzolta első ceruzarajzát, írógéppapírra. Másnap felkereste vele barátait. Saját beszámolójából tudjuk, hogy édesanyjának lábtörése és egyéb családi körülmények mily nagy feszültséget okoztak. „Nem tudtam mást tenni, mint áttenni a kis- rajzokat nagyba.” (Huszár Magda)

Jómagam megismerkedésünk első idejében, 1946-ban vettem észre, hogy az általa olvasott és nekem kölcsönadott könyvek margóján hegyes tintaceruzával tett kis jelek láthatók. (Szabó olvasás közben ilyen hegyes ceruzával készített rövid jegyzeteket gyorsírással, amelyet Tábor Bélával együtt már régen megtanultak.) Ebben az időben én tollal rajzoltam, mondjuk: absztrakt tájakat. Néha nagyítóval követtem a göröngyös rajzpapíroson vándorló vékony vonalaimat. Evvel a nagyítóval mutattam Szabónak, hogy a könyvmargón látható kis vonalgubancok mintegy hókristályosak, szépek. Ez tehát évvel a valódi kezdet előtt történt.

Ha ezt a mikro-grafikai előtörténetet hozzászámítjuk képírói praxisához, akkor kevésbé megmosolyognivaló Tristan Tzara még 1955-ben tett megjegyzése: „Fort routiné!” („igen rutinírozott!”) — mondta Huszár Magdának pesti látogatásakor. Ö Yehudi Menuhinnak is megmutatta, aki úgy találta, hogy a rajzok zenével terhesek. (Igen bíztatóan nyilatkozott.)

*

923