Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Fogarassy Miklós: Mi van a határon? (Fabó Kinga tanulmányairól) (kritika)

csak kicsit máshogyan — a már eddig is eléggé agyonlapított kritikai közhelyeket. Nincs szerencsénk Mészöly Filmjének olvasatával sem, hiszen a (teoretikus „beágyazás” nem kárpótol a pontatlanságokért, a regényszöveget tévesen fedő megállapításokért. (Pl. a regény elég sok variatív felfogásra ad módot, de arra nem, hogy a filmesek a budai öregember és Silió vajtai paraszt azonosítását próbálják meg kideríteni.) Az ezeken a lapokon kibontakozó szellemi törekvés jóravaló, de perspektívája téves — ami az „iskolából” éppúgy megörökölhető, mint ahogy a tudás onnan átvehető! — mert nivellálja, egy „felső eszme” illusztrációjává fokozza le a művészi alkotásokat. Így aztán nem csoda, ha esztétikai különbségtevést vagy a művek lényegére, velejére világító gondolatokat sem kaphatunk ebben a beállításban.

Bizonyára van ennek „haszna” — mindezzel csak egy határt jelzünk, azt a mezsgyét, ahol a tanulmányok érveit, érvényességét és logikáját tárgyuk, a művek haladják túl. Az értékelés, persze, mint Fabó is írja, „preszupponált”, de azt is jelzi, hogy jó, ha az értékelő angazsált, ha mély elkötelezettséggel választja értékeit. A Pluralitás és anekdótaforma, melyben Krúdy prózapoetikáját veszi szemügyre, és közben meg is rajzolja ennek a rejtett, de fontos magyar epikai tradíciónak a Mészölyhöz, Esterházyhoz vezető szálait, a kötet talán legjobb írása és egyben pozitív példája is ennek a követelésnek. Fabó Kingát vélhetően épp az utóbbiak művészi világának mély átélése, értése — mondhatnám: szeretete — vezette rá arra, hogy a Napraforgó című Krúdy-regényt plasztikusan és reveletív erővel elemezze. Enélkül az irodalom csak „kacifánt”, amiről igen okos dolgokat lehet mondani.

Nemcsak a mai magyar irodalomról és a nyelv modern felfogásáról iskolázzák e kötetet tanulmányozó olvasót. A Sylvia Plath-ról szóló két esszé a nagyszerű amerikai költőnőről szólva a lélektani vizsgálódást állítja előtérbe. Az első — bár későbbi keltezésű — írás bizonyos poétikai felvetések után okos és érzésteli összképet fest a tragikus modern poézis e kiválóságáról. Talán az esszéista provokációjának lehet a számlájára írni azt, hogy itt a Plath-lírát és -személyiséget egyfelől Pilinszkyvel, másfelől Marilyn Monroe-val hasonlítja össze? Az előbbi párhuzam talán kidolgozásra, elmélyítésre érdemes, az utóbbi — női magazinok egyik rovatába való, mert a költő- és a színésznő legfelületesebb „imago”-it, legendáriumait játssza össze. Szerzőnk pszichiátriából is felkészült, aminek bizonyítéka a másik, a Skizofrénia és nyelv című dolgozat. Ez az írás lélekgyógyászok tanulmányi vitájához való hozzászólásnak vehető — a téma: egy lezárt kórfolyamat diagnózisa... Csakhogy ehhez Sylvia Plath ránkmaradt nagy költészetének igen-igen áttételesen van köze. Erről Géher István és Tandori Dezső tollából nagyszerű esszék szólnak (s ennek kapcsán jegyezzük meg azt az apróságot, hogy az utóbbinak nevét illett volna itt is leírni, tekintettel arra, hogy a versidézetek fordításai tőle valók). Számomra ez a Fabó- írás egyúttal annak is a riasztó példája, hogy az utókor tudományos „metanyelvvel”, a lélektan szakkifejezéseivel hogyan próbálja kórképpé domesztikálni azt, ami a versekben eleven botrányként ágál a korszak effajta háziasításai ellen.

Talán minden a módszereken, a szellemi technika komolyságán és elmélyültsé- gén múlik. Érdemes itt visszatérni ahhoz, hogy Fabó Kinga sokféle szakterület ismeretanyagát kamatoztatva foglalkozik irodalommal. Aligha szabad ilyen törekvést nem várni, helyeselni, igenelni. Csakhogy ahol és ahogy átmegyünk az egyik „területről” a másikra, a két tartomány határán, ott — az esetek többségében — nem szellemi híd, csak ötletesen eszkábált bürü van. Ennek jellegzetes példája a kötet záróírása, az Ontológia és egzisztenciológia. Ebben az eszmefuttatásban bevezetésül az „ontológia” bölcseleti fogalmának jelentéstani dzsungelében vág szerzőnk tisztázó utakat, majd ezeken a csapásokon haladva megállapítja, hogy Wittgenstein ontológiája alapvetően különbözik más filozófusok felfogásától, lévén az „közvetlen viszonyulás a léthez”, a világ létezésének egész misztikumához. Ezért ezt az elméletet „egzisztenciológiának” nevezi. Eddig — számomra legalábbis — rendben van, jól követhető az okfejtés. Ezt követően azonban az ontológiák közötti különbséget megvilágítandó egy hasonlító jellegű esszéisztikus fordulattal átsiklunk az irodalomhoz, s miként a bölcselők közöt Wittgenstein, úgy minden más létköltészettel szemben Pilinszky lírája és misztikája lesz egzisztenciológikus. Ám e gyenge hasonlítás híd82