Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
primitív törzsek és magasrendűen intellektuális ókori kultúrák esetében egyaránt jólismert. Vajda Lajos utolsó nagy szénkompozíciói ilyen értelemben nevezhetők kozmogramnak. Magukba sűrítik egy kor, egy történelem és egy démonaival vívódó modern művész egyetemes és személyes mondanivalójának minden lényeges mozzanatát. Komplex s mégis pregnáns formáik a vajdai mikrokozmosz egyéni töltésű, de univerzális jelentőségű energiarendszerét sugározzák a makrokozmoszon belül. Egyrészt — mondja Szabó — érzékeltetik, mint feszülnek a mikrokozmoszok a végtelenben. Másrészt e sajátosan alakított mikrokozmoszok „legkisebb vonásában is a végtelen feszül”. Sőt: ez a képsor szerinte „az első lépés egy új kozmogramatikus művészet felé. Az első lépést nem lehet osztagban megtenni. A lényeges kifejezés itt az, hogy ez a művészet ábrázoló, s azt bizonyítja, hogy az ábrázoló művészet lehet produktív. Vajdánál az egész világ jelenik meg, ezért ellentéte az epigonizmusnak ... Ahol generációszerűen él a kozmogramatikus művészet, ott egy csendélet is világábrázoló lehet.”* Egy Cézanne-csendélet, például, gondolhatnánk itt önkéntelenül. Hiszen Szabó Cézanne-tól származtatja egy új szemléletmód alapjait. S ebben művészek és esztéták egész sorával van egy véleményen. De hogy mégis konkrétan megjelenítsük itt Szabó mindenki másétól megkülönböztethető Cézanne- értékelését, ahhoz Cézanne egyik közeli barátjának, Joachim Gasquet-nak érzékletes leírását idézem: „Csak aki látta a Jas de Bouffon padlásán száz-számra össze-visszaságban felhalmozott, többnyire befejezetlen, bemocskolt, megsérült festményeket ebből a korszakából (nyolcvanas évek), értheti meg azt a súlyos, fáradságos munkát, azt a boldog kínszenvedést, amellyel Cézanne hatalmába kerítette lelkét és ezt a földet: úgyszólván egymásba rakta, összeillesztette őket, ugyanabba a pillantásba, ugyanabba a kifejezésbe . . . Majdnem fehér vásznak, amelyeken csak a kék vonalak és néhány zöld folt rácsozata alatt egy-egy dombhát, mosolygó fa, forró út rajzolódik; majdnem üres, helyenként zsúfolt vásznak, a szivárvány egymás mellé helyezett minden színárnyalatá- val, selyemhez hasonlóan mustrázva, majdnem geometrikus sakktáblák, hosszú, világos árnyékoktól végigszántva ... E tömkeleg, e befej ezetlenségek, e világos részek alatt nyomon követhetjük az értelem lassú útját, a hússzor abbahagyott és hússzor újrakezdett ostromot, a tiszteletteljes megindulásai küszködő színes logikát, leszállhatunk egészen Cézanne gondolatainak mély rétegeihez, alapjáig. A rejtelmes anyagnak ez az elemzése éppoly beható és éles, mint Dosztojevszkij pszichológiája, amely kibogozza az emberi lélek titkait.. .”** A készülő Cézanne-művek vázlatszerű előzményeivel találkozva, már egyik kortársa ilyen pontosan rámutat a mester életművének néhány örökérvényű karaktervonására. Szabó, aki nem ismerte ezt a könyvet, a Cézanne-i művészet törvényszerűségeiből vonta le végső következtetéseit. A Cézanne-irodalom- ból főképpen Fritz Burger elemzései és összefoglalása ragadták meg figyelmét. Cézanne — írja Burger — „a valóság magasabbrendű szellemi természetét látja meg, amely azonban nem a dolgok fölött jelenik meg, hanem bennük él * Szabó Lajosnak ez az explicit példamondata Fülep Lajos esztétikai szemléletére is utal. Az ide vonatkozó Művészet és világnézet szerzőjével Szabó már a negyvenes évek elején levelezett. Majd a háború után Fülep Lajossal személyesen is megismerkedve, számos beszélgetésben vitatták meg közös és eltérő nézeteiket. Később, valamilyen természetes elágazás folytán, a két gondolkodó a maga eltérő útján haladt tovább. ** Tristan—L. Klingsor: Cézanne. (Ford.: Éber László) Bp., Révai, 41—42. 1. 905
