Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Hamvas Béla: Vádirat a szellem ellen (esszé)

nek kellene mondani. Végső problémája az emberrélevés, és ezt igyekszik provizórikusán körülhatárolni és megvilágítani.

Itt a világtörténet legtitkosabb fejezetének értelme nyílik meg. Kétségtelen, hogy van egyfajta embertől független világtörténés: a kozmikus történet. De kétségtelen, hogy ebben az embernek sajátos emberi története van. Ez az emberi mindig több, mint csupán emberi, vagy pontosabban: az emberi emberivé csak ott válik, ahol elválik a csak emberitől. Hogyan válik el? — úgy, hogy több lesz. Hol válik el? — a vallásban. Mi a vallás? — az istennélevés akarata. Ez az akarat az emberi történet értelme. A történet alatt vallás van: egyfajta életrend, amely lehetővé teszi az istenülést.

Az emberi történet az istenülés síkján játszódik le. Az ember szeme mindig erre a síkra irányul, hiszen mindaz, ami történik, csak ehhez viszonyítva nyer jelentőséget. A hiúság az istenülés látszatának felvétele, — ami tisztára emberi, és éppen az istenülés fordítottja. Ezért van a hiúság és a gőg az istenüléstől a legtávolabb, ez az abszolút profán állapot. De az emberi több, mint csak emberi. Az emberi történetben, ahogy Hölderlin mondja: „még a legkisebb és legköznapibb sem nélkülözheti a szellemet és az isteneket”. S ezért az egyes ember lehet csak ember, gőgös és hiú, tévedhet, elvétheti az istenülést; az emberi történet sohasem: „Wer mit ganzer Seele wirkt, irrt nie.”

Az emberi élet, sors, történet ebben a rejtettségben alakul: de ez a rejtett- ség az emberi sors valósága. Az ember valódi története az istenülés. E szavakban eddig mélyen elhallgatott titok mondja ki magát a lehető legegyszerűbben. De nincs rajta mit rejtegetni. Embernek lenni annyi, mint oly sorssal bírni, amelynek lehetősége az istenülés felé állandóan nyitva áll: tévedések és hibák ellenére, — elnyomhatják és kifoszthatják, elbutíthatják és börtönbe vethetik, a sors nyitva áll, egyik pillanatban eljátssza, de a másikban újra lehetőséggé válik, sohasem tudja teljesen feladni, nem tudja elfelejteni és nem tud róla nem tudni. Az emberélet oly határok között folyik, amelyek bármikor átlép- hetők, de eredmény, teljesség, cél soha sincs, csak pillanatnyi győzelem, vagy bukás, ami azonban a következő pillanatban már megfordulhat: a bukásból győzelem lesz s a győzelemből bukás. Ez a sors személyes és ugyanakkor közösen emberi. A történet lefolyására minden ember magatartása kihat: egy embernek az istenülésben való megállása megakadályozhatja egész sereg ember sorsának beteljesülését: egy ember sorsának teljesülése magával ránthat ezer és ezer embert. Ez a sikerült emberélet, a nagy ember jelentősége, ez lappang a vezető gondolatában. Ez az állam értelme: oly rendben élni, amely megadja a teljesülés lehetőségét. Ez minden politikai, gazdasági, szociális, szellemi küzdelem értelme. Ez az emberiség rejtett, de állandó tudata önmagáról, mint emberiségről.

Mindig nehezebb lesz élni, mert az ember mindig többet tud. Aki pedig, —r mondja Ruysbroek — sokat tud és nem él aszerint, elveszett.

861