Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)

szóba kerül, még nem biztosíték arra, hogy el is gondoljuk. Csak az következik belőle, hogy valaki valamikor valahol már elgondolta és kimondta. Esetleg csak annyit tudunk róla, hogy Valaki valahol — a kezdetben, az első helyen — úgy mondta ki, hogy ez a kimondás elgondolásra szólít fel. „Ügy mondta ki”: múlt időben; mert ez a kimondott gondolat mindaddig múlt idő marad, míg a benne rejlő felszólításnak eleget téve el nem gondoljuk a jelenben. Elgondolni valamit éppen annyit jelent, mint múltjában szétszórt (és esetleg: jövőjében lebegő) lét-mozzanatait jelenünkbe gyűjteni: tehát nemcsak a múltból a jelenbe, hanem az ő múltjából a mi jelenünkbe. A létezés gondolata úgy válik el önmagától, hogy múltjába süllyeszti jelenét — nem, nem jelenét: jelenünket —, saját múltjától pedig elszigeteli magát a múló idővel, vagy ami ezzel egyenértékű: a növekvő felejtéssel. De a nyelv, amely lényegénél fogva beszélt nyelv, megszólító és megszólított találkozása vagy ütközése a szóban, csak a jelen közegében él, és így a létnek ez a jelenétől elvált gondolata egyben a nyelvtől elszakadt gondolat: az ilyen gondolat pedig eleve képtelen a legnagyobb elgondolható elgondolására. Mikor a lét gondolata elválik önmagától, elszakad a legnagyobb elgondolható létezésétől.

A létezésnek ez az önkorlátozó gondolata — ön-kívületi állapota — ezer színben pompázhat, és ezek mind a létezés színei: mert ez a gondolat a létezés mítosza. A mítosz azonban a logosz burka. A logosz az, ami elgondolhatóvá tesz. De a mítosz burkába zárva nem teheti elgondolhatóvá a legnagyobb elgondolható létezését: a mítosz lényegéhez és erejéhez tartozik, hogy határt szab az elgondolhatóságnak. Hogy a logosz elgondolhatóvá tesz, azt jelenti: átjele- níthetővé tesz; gondolkodni annyi, mint az elgondolandó gondolat Ariadne- fonala mentén egyre mélyebbre hatolni jelenünkbe. Mivel a logosz a mítosz burkába van zárva, két mód van arra, hogy a lét gondolatát elgondolhatóvá tegyük. Vagy szétrepesztjük burkát, a mítoszt: ezt teszik a különböző felvilágosodások — hogy milyen eredménnyel, most nem vizsgáljuk. Vagy pedig olyan hőfokra hevítjük a mítosz burkába zárt logoszt, hogy átsüssön a mítoszon és átvilágítsa. Ez volt Anselmus módszere, és ezt a módszert tette magáévá Szabó Lajos is.

De a lét gondolata — mint Szabó Lajos mondja — az érték gondolatán keresztül tér meg magához. Éppen Anselmus a döntő példa rá. Szabó Lajos ezt — az immanencia és transzcendencia egysége jegyében — szenzualisztiku- san kiélezve is megfogalmazta: „A létezés az értékelés inkarnálódása. Az értékelés a szembe és a fülbe inkarnálódik.”

A két fogalmazás közt a növekvő lélek gondolata közvetít. A növekvő lélek maga az immanencia és transzcendencia egysége: a szellem érték-központúságának és a lélek csoda-központúságának egysége. A szellem az értékelés a növekvő lélekben, és a lélek úgy növekszik, hogy azt az értéket választja és integrálja önmagába, amit a szellem lélek-tágítóként értékel. A lélek a szellem értékelését növekedéssé alakítja át. Az értékelés tehát közvetlenül a lélekbe inkarnálódik, és az a létezés, ami az értékelés inkarnálódása: a lélek növekedése. Mint korábban szó volt róla, a lélek növekedése közvetít értékelés és csoda közt. Figyeljünk fel a hasonlóságra Anselmus — többnyire ontológiainak nevezett — axiológiai istenbizonyítékával. Ott is az elgondolható növekedése közvetít a legnagyobb elgondolható elgondolása és Isten létezése közt. A legnagyobb elgondolhatónak az elgondolás során meg kell nőnie egy dimenzióval ahhoz, hogy Isten létezése következzen belőle. A csoda, amihez a léleknek meg kell nőnie — s újra meg újra meg kell nőnie —, hogy mérhetővé váljon szá841