Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Szabó Lajos: "Teizmus és ateizmus roppant erőinek kereszteződése" - Szabó Lajos: Nietzsche
Jaspers mondja az interpretációt centrális tételek egymásra-vonatkoztatá- sának. Nos, a legkényesebb és leghálásabb feladat a biblia után Nietzsche interpretálása, a nietzschei centrális tételek egymásra-vonatkoztatása. Jaspers, aki természetesen nem tehet mást, mint minden egyes művében, Nietzsche-in- terpretációjában is csak felfrissítheti Psychologie der Weltanschauungen című műve életlátását, s noha a maga szublimált, injekciózott Hermann Bang- szerű szétesésében ezen a porhanyós alapon is a legjobb Nietzsche-könyvet adta nekünk, az interpretáció kérdését nem teheti fel élesen, pedig nekünk erre van szükségünk általában, és Nietzsche esetében különösen. Ha az interpretáció centrális tételek egymásra-vonatkoztatása, fel kell tennünk a kérdést: egyenrangúak-e a centrális tételek? A felelet minden egyes esetben az, hogy: nem! De a kérdést mégis minden esetben újra fel kell tenni: melyik az első az egyenlők (centrálisak) közül? A feladat; bizonytalanságok, ellentmondások, határkérdések, transzcendenciák egymásra-vonatkoztatása, egymáson lemérése és kontrollálása. A folytonosság (analitikus forma), a pozitív és negatív circulusok és az önmagára alkalmazás itt is szakrális kritériumok. Mint láttuk, Nietzsche ellentmondásai egyrészt intellektuális becsületből, gazdag valóságlátásból és az ezzel kapcsolatos nehézségekből fakadnak, másrészt nem utolsósorban egy pozitivisztikus nyelvbölcseletből, abból, hogy képtelen volt a nyelv kozmoszában a rangsorprobléma meglátására. Kierkegaard-ral és Dosztojevszkijjel szemben ugyan világosan látta a természettudományok és a gazdaság belső tendenciáit, de nem ezeknek a tendenciáknak (kisebb perspektívában) önmagába záruló körét. (Vö. Goethe, Baader, német romantika, Fichte stb.) De Dosztojevszkij és Sörén Kierkegaard mellett Nietzsche teológiai bölcseleté teszi mégis plasztikussá az uralkodó hétköznapok, szaktudományok és szakfilozófiák elégtelenségét a XIX. század e föld alatt érlelődő problémavilágának befogadására. A dosztojevszkiji, kierkegaardi és nietzschei paradoxonok, dacára annak, hogy e három gondolkodó egyike sem jutott tudatára a nyelv hamanni jelentőségének, roppant tiltakozások a nyelv elnyomorítása ellen. Nietzsche példája jól mutatja, hogy a metodika és az intellektuális becsület minimuma követeli annak a megadását, hogy problémánk vagy fő problémánk a világ transzcendens hierarchiájában, a mundus intelligibilis-ben, illetve a dimenziórendszerben (a theosz és a pontszerű érzékelés szélső dimenziói között) hol helyezkedik el. A metodika-minimum mellett a metodikus ideál: az implikáció és analízis arányos — arany-arányos — kompozíciója! (Mű? Szentírás!) 793
