Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)

re valaminek, ami több nálad. Futó itt-léted: ez az itt-lét, mint műalkotás. Időbe kárhozottságodat autonómiád nyelveként választhatod. Rád van bízva valami, ami tenálad finomabb és bonyolultabb. Soha nem tudsz végére járni mindannak, ami vagy. Miért sértenéd meg magadban ennek a korlátlanságnak az esélyét? Mindenki a maga szabadságának szolgája. A lusta szolga rosszkedvű is. Ha más hiábavalóságoknál jobban becsülöd a szabadságodat, még barátja is lehetsz másoknak. De ha az alattvalót ápolod magadban, alighanem ellenséget látsz a többiekben.

*

Liberális-demokratikus reform-mozgalmainknak nem volt erős társadalmi támasza. 1848 előtt a liberális köznemesség, 1918 előtt a demokratikus középosztály vékony kultúrelit volt. Fölöttük a hatalom, alattuk a nép, kilenctizedrész jobbágy negyven- nyolcban, háromnegyedrész paraszt tizennyolcban. Elitkultúra és népi kultúra egymással alig érintkezett. Demokratikus reformot csak művelt középosztály tud végrehajtani, amelynek szándékait a többi osztály is nagyjából helyesli. Urak és nép között olyan távolság volt, társadalmunk oly kevéssé volt demokratikus, hogy a politikai demokrácia hívei tétova kisebbség voltak, s hangjukat elnyomták a demagógok, a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal erőszakos, primitív radikalizmusa. A reform- mozgalmon fölülkerekedett a forradalmi frazeológia, Károlyi átadta a hatalmat Kun Bélának, ő meg Horthynak, fellengzős és idétlen, bár elég véres politikai bohózat. A kommunista diktatúrára jobboldali diktatúra volt a válasz, erre megint kommunista diktatúra. Kezdetben elég sok akasztófa és börtön, de ha a dolog soká tart, megjön a konszolidáció is. A hatósági pofon mindig nagyon szakszerű volt, a gazdaság- és társadalompolitika kevésbé, de a betört nemzet csak emelkedett, s a színre lépő értelmiségi nemzedékek, ha nem kellett félni, a harmincas és a hatvanas években előhozakodtak, elég óvatoskán, a demokratikus reform visszakísértő eszméivel.

Két konszolidáció között a negyvenes-ötvenes évek: háború, tömegmészárlás, bosszú, a közértelem és a nemzeti önérzet megzavarodása. Erőszakos kisebbségek alatt hallgatásra kényszerülő többség. A kultúrelit megtizedelései: előbb a baloldaliak és a zsidók, majd a Horthy-adminisztráció, majd a nem-kommunista demokraták, majd a hazai kommunisták, majd az ötvenhatos fölkelésbe torkolló kurta reform- pezsdülés szereplői, a nagy emigrációs hullám, sok halál, sok szenvedés, jobbra érdemes elitcsoportok félresöprése, az egymást sűrűn követő érvágások után tudatlanabb és tehetetlenebb lett az ország. A megmaradók, ha vissza is keveredtek értelmiségi állásaikba, már inkább nyugalmat akarnak, s kerülni lehetőleg minden ütközést. De nemcsak a lakásajtókon hajnalban betóduló fegyveresek, a csendes évek is megtették a magukét: iszákosság, züllés, öngyilkosság, tisztesség és érdek lelkiháborúi, szívkamráig maró szégyenek. Osztálytársaim, barátaim fele a nagyvilágban, néhá- nyan már a föld alatt, van aki csak egy karosszékben ülve néz ki évek óta az ablakon, s aki itthon van, él és egészséges, az is idő előtt megöregedett. Kevesen bírják épen elviselni a megmaradás törpe bölcsességét: nem lehet, nem szabad, nem érdemes.

De közben telt az idő, lassan egy negyedszázada senki sem lőtte szét városunkat, az emberek tették a magukét, különpénzért különmunkák szemleragadásig, tíz év a lakásért, még tíz a mozgó javakért, uramisten, mennyi versenyfelajánlásról olvasók már gyermekkorom óta, a híradókban mindig fölavatnak valamit, a vezetők bágyadt dicsekvése mint a novemberi eső, az európai nemzetek rangsorában annyi nagyzolás után ugyanott maradtunk, ahol voltunk a háború előtt. Az ország mégis polgárosodott. Konzervatívok, fasiszták, kommunisták alatt a magyarság jómódú és tanultabb lett, kivált az elmúlt másfél évtizedben, hogy új erőszakhullám már nem következett, hogy már a parasztság is állami alkalmazásba került, hogy a börtönökből kijöttek az ötvenhatosok, hogy az állam már nem tudott mit elvenni a társadalomtól, s kénytelen volt egy kissé békében hagyni, hogy a szakemberek csendesen mondani kezdték megint a magukét, hogy történelmét s kultúráját a nemzet apránként visszave- hette, hogy kopár napjainkat nem kell üdvtörténetnek hazudnunk, attól az évtől fogva, hogy a Moszkvából érkezett kommunisták pártja egyeduralomra jutott. A tár736