Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)

rus tehát, mely nélkül egészséges feszültségekre nem is volnánk képesek; lévén az a dolgunk, hogy abból csináljunk aranyat, ami nem az, — hogy szublimáljunk. A sehogy vagy hibásan működő félelem „ahrimani” változat, különösen történelmi-politikai vonatkozásban. Bibó az ebbe való berendezkedésünket, a berendezkedés intézményesítését, legalizálását veti el radikálisan, mint olyan utat, amelyen haladva semmi új nem várható; viszont arra kényszerít, hogy irracionális halogatásra bízzuk magunkat, — azzal a gyermeklogikával, hogy ha nem kelünk fel, talán a nap sem kel fel. Így idegenedünk el a szabályozó rítus, ritualizálás olyan örök-modern lehetőségétől, mint amilyen a jószándék, morál, tisztesség és nyíltság racionálisan is kifizetődő játékszabálya. Helyzetünk így alig különbözik a „vak erőkre” hagyatkozástól. „Kivárásunk” taktikája olyan, hogy a gyakorlatilag ötlettelenné vált értelem és érzelem sem önmagával szemben nem tételez semmit, sem maga fölé emelt transzcendens kivetítése nincs. Csupán egy elszabadult alakulás patthelyzetével rendelkezik, annak működési autonómiájába helyezve az emberi történés sorsát, — és mégis egy semmivel nem indokolható reménységet táplál. Ami, mechanizmusát tekintve, nyomorúságos vallás-paródia. A megvilágosító az, ahogy Bibó ezeket a felismeréseket — anélkül, hogy egyetlen szóval is kilépne vizsgálódásai területéről — a legközvetlenebb történelmi és politikai tényékhez ragaszkodva bizonyítja és dokumentálja: vagyis a mögöttest.

S hogy miként fogalmazza meg a demokratikus érzést? Lényegében kizárással. Mindannak módszeres elutasításával, amire a hibás funkciójú félelem rá akar venni. Igazában nem is lehet különválasztani a kettőt, egymást fogalmazzák meg. Azt viszont, hogy mi következik a demokratikus érzésből, közvetlen társadalmi-politikai gyakorlatra lebontva (intézmények, szervezési, irányítási technikák és elvek stb.) — műveinek szakszerű kiértékelése teheti világossá. Itt csak arra utalhatok, ami általános és általánosítható. Bibó szellemében — most már összegezve — az egyetlen lehetséges kiút kínálkozik: 1) a modern értelemben ritualizált, tehát a rítus szellemét megőrző és modernizáló kompromisszum, 2) e kompromisszumban megfogalmazott küzdelem és ésszerűsített áldozat optimálisnak elfogadása, 3) vagyis szakítás azzal a politikai gyakorlattal, hogy önmagukban nélkülözhetetlen eszmények rosszhiszemű eszközzé torzulva ideológiai-létezési demagógiára adjanak alkalmat garan- tálhatatlan céljaikkal és ígéreteikkel, 4) az emberi történés szabályozásának és ön- szabályozásának olyan kollektív ellenőrzése, mely lehetővé teszi, hogy a politika ne válhasson — világméretű exkluzív cinkossággal — csak magát szabályozóvá, sem bel-, sem külpolitikai vonatkozásban.

Bibó a demokratikus érzés kibontakozását nem köti semmilyen meghatározott állam és rendszerformához, — olyan értelemben ti., hogy minden edény jó lehet, ha a gyökérzet csonkítás nélkül belefér. Amivel sok demagóg vitát a maga helyére tesz; és reális lehetőséget lát a típusok sokféleségében. Nála ugyanis a demokratikus érzés a társas-emberi minőség alapvető áthangolódásának, a lelki-pszichológiai átne- velődésnek kérdése; s éppen ezért tudja formálisnak tekinteni a rendszerkülönbségeket; miközben döntően fontosnak tartja a különböző történelmi, faji, hitbeli hagyományok iránti tiszteletet. Az áthangolódás ás átnevelődés azonban a lassúbbnál is lassúbb munka és folyamat. Kérdés, hogy mit lehet közben tenni, hol kell elkezdeni. Bizonyos, hogy nálunk a bibói életmű szakszerű kiértékelése volna az egyik első fontos lépés, a mi szűkebb portánkra összpontosítva a figyelmet. Nem elegendő azonban, ha ez auguri zártkörűséggel történik. A nemzeti tudatban kell helyet kapjon az érvek és állítások összessége, fontossága. Mint ahogy a demokratikus érzés is csak akkor kap erőre, akkor gyakorlódik be, ha megtapasztalhatja a saját befolyásoló súlyát. Eközben lehet csak igazi élménnyé az érdekeltség, amely már decent- rálásra, ésszerű kompromisszumra és ésszerű makacsságra képes. A „jó királyra” és tanácsadóira bízott bölcsesség a népet nem teszi demokratává, sem bölccsé, sőt; olyan kritikátlan tekintély tiszteletre nevel, mely a félelmet úgy próbálja elaborálni, hogy áthárítva hárítja el, és az igények közül kiiktatja a saját ítélőképességet. A demokratikus érzés úgy vetélődik el ilyenkor, hogy tudatára sem ébred önmagának. Ez pedig még kilátástalanabb és nyomorúságosabb elvetélés, mint az a cinikussá

730