Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)

nem gépiesen van kiszolgáltatva a materiális tényezőknek, s a hatalmi feltételeknek. Így optimális kiszámíthatósága, azaz megértése, azaz irányítása sem lehetséges a pszichológia szempontjainak figyelembevétele nélkül — tartósan. Természetesen ez nem a kivételesen traumatikus, kivételesen végletes történelmi-politikai döntésekre és tényekre vonatkozik. Azok éppúgy hozzátartoznak az összemberi történés nem racionalizálható kockázatához, mint a\,hasonló” döntések és tények a személyes történésben: túl vannak az értelmi, anyagi, pszichológiai indokolhatóság és irányítás határán. Ugyanis nem az indokolhatatlan, hogy egyáltalán voltak és vannak dúlá- sok, fasizmusok a történelemben —, hanem a kivételes mértékük és formájuk. S a valóban „megközelíthető” leckét abban az új helyzetben adják fel az értelem, a pszichológia, a világ anyagi újraszervezése számára, amelyet létrehoztak. És csak ekkor lehet ismét szó optimális kiszámíthatóságról, megértésről, irányításról, — újra kísérletet téve, hogy a kivételesen traumatikus döntéseket a lehető legvégső határig elodázzuk, vagy legalábbis a mértéküket és formájukat „miniatürizáljuk”.

Illetve, ma már ez sem elég; a fentiek igazsága múlt-értékű. A veszély ma nem többszörös, hanem utolsó, és hozható olyan döntés is, hogy nem lesz új helyzet. Az optimális gyakorlat feltételeinek nyomozása így még sürgetőbb.

Ha azt az utat választjuk, hogy a történelmet és politikát csupán depszichologi- zált működésében értelmezzük, másrészt ennek megfelelően működtetjük — ez valóban teremthet valamiféle gépies rendet az események és jelenségek káoszában, sőt, azzal is hitegethet, hogy az egyedül lehetséges áttekintés és gyakorlat rendjét valósította meg. Valójában olyan szemléleti és cselekvési képlet ez, amely fogalmiságba, tézisekbe, „katekizmusokba” merevíti az emberi-anyagi összefüggésekből kiemelt tapasztalatokat, tényeket, leválasztva őket az életről. Lényegében zárt rendszert épít ki belőlük, majd e zárt rendszer szankcióival az egészet visszafordítja az életre, mint törvényt, mint meghaladhatatlan gyakorlatot. Radikális pólusa ennek az ortodoxideologikus séma. De megvalósítható a liberális változat is; amikor a tételes ideológia helyett — látszólag pártatlanul — az élet „természetes törvényszerűségeinek” taktikus tiszteletbentartásával valósul meg egy olyan rejtett irányítás, amely burkoltabban ugyan, — némileg pszichologizáltabban — de szintén megteremti a maga más típusú és összetevőjű kényszerének „ideologikus” következetességét. Azaz, mindkettő úgy igyekszik semlegesíteni a dialektikát, hogy a szintézis állandó látszatát sugalmazva és benyomását keltve gyakorlatilag likvidálják az antitézist — vagy ártalmatlanná manipulálják.

Bibó ilyen értelmű utalásait és észrevételeit nem szabad elsikkasztanunk, hiszen az ő „harmadik útjának” radikalizmusát éppen az ilyen felismerések érlelték ki Elemzései viágossá teszik, hogy a hatalomgyakorlás különböző válfajainak egyformán érdeke a történelem, a történelem-csinálás és politika „szent” determináltságba merevített képét kialakítani és elfogadtatni — különböző mértékben és formában De tisztában van azzal is, hogy a spontán emberi tényeknek a „tervezett” politikától függetlenül szintén megvan a természetes „igyekvésük”, hogy eleve igazoltnak és jogosnak tüntessék fel magukat (hiszen vannak, ténnyé tudtak lenni). A pszichológiai parttalanság is adott tehát, és veszélyes hibaforrás lehet. Azaz, a spontán pszichológiai tények mágiája éppúgy, mint a belenyugvást sugalló tervezés—tervezettség mágiája. Mindkettő hordoz az optimális emberi konszenzus igazságából-kényszeréből valamennyit; s mindig egy ilyen részigazságra épülnek rá a leghamisabb és legpusztítóbb igények, koncepciók, avagy a romantikus és irreális népi-nemzeti-faji ábrándok és jogosultság-imperializmusok. Csupán a fék tekintetében nincs megbízható, bíztató konszenzus, sem külső-hatalmi, sem belső-pszichológiai kötelezés. Ha valóban az a tét, hogy egyáltalán lesz-e új helyzet, a realizmus azt követeli, hogy a politikai realizmus és pragmatizmus fogalmát újrafogalmazzuk: a kollektív önszenvedésben. Bibó „harmadik útja” erre vállalkozik. Ha munkássága „ádáz prófétaságnak” tűnik, inkább csak a mi holdkórosságunkat jelzi.

Bármennyire abszurd is azok számára, akik „letéteményesnek” érzik magukat, az igazság az, hogy a szentek, gondolkodó gyermekek lettek a realisták, és világi „vezeklőkként” a művészek, — hogy csak az irányt tájoljuk be (és korántsem hely724