Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete (tanulmány)
elmosva, a világpusztulás és katasztrófa láttatása mellett olyan problémákról is beszél, amik jellegzetesen magyarok, és szűkebb hazájának, az Ormánságnak is problémái. Kisebb-nagyobb részben mindegyik mitikus regényben benne van az Ormánság is, beleszőve vagy „kibeszélve” a bajokat. Itt például az anyósuralmat. Nem tud elszakadni ezektől a problémáktól, még a témájukat tekintve ennyire távol eső művekben sem. (Néhol ez nem is válik a mű előnyére.) Pedig az 1927-es memorandum, A hazugság öl megfogalmazása óta jó pár év telt el; de az abban leírtak megőrizték sajnálatos aktualitásukat. Így hát: „akinek füle van a hallásra ...” A regényben a katasztrófa felé közeledve, ennek leírásakor szó szerinti egyezések találhatók a Bibliával, több helyen meg is lehet jelölni, így például az egész Máté 24-et, ahol az utolsó időkről beszél Jézus, és a Jelenések Könyvének több szakaszát. Ezeket gyakran idézi is az író. Ki lehetne keresni őket: Jel. 7:10; Jel. 10:6 stb. egészen addig a helyig, ahol maga Nannar, a Vörös Sárkány néven van nevezve az Apokalipszis „veres sárkányaiként. (Jel. 12:3.) De nem is ezeknek az összegyűjtése és pontos megfeleltetése az érdekes, hanem az a mód, ahogy ezeket a regénybe beépítette Kodolányi. Múltnak, jelennek, jövőnek ez az egybeszer- kesztése, az idősíkok váltogatása. Mindez úgy is, mint a mű elején és végén leírt idős és végül időtlenné váló Utnapistim története; és a közben leírt emlékezésfolyama, amit keretként fog össze a „most” történő dolgok leírása. A mítosz és a mese határán egyensúlyozó, a természetről, társadalomról, emberről számot adó műről így ír Várkonyinak: „Legnagyobb művem lesz... összevegyítettem őstörténetet, kozmogóniát, metafizikát, vallástörténetet, történelembölcselmet, persziflázst, mesét, költészetet és így tovább. A világ legfurcsább vízözönét írtam meg,... groteszk e egyben nagystílű lesz, sőt borzalmas.” (Idézi Várkonyi a Pergő években) — úgy gondolom, a kész alkotás legjobb jellemzése ez. A műnek több, egymásra épülő rétege van, több „olvasata” lehetséges, és attól függően, hogy melyiket fogadjuk el érvényesként, vagy melyiket rendeljük alá, árnyalatokat változik a jelentése. Felfoghatjuk az aktuális történelmi-politikai mondanivalója szerint. Lehet rejtett-burkolt társadalombírálatot felfedezni benne. Lehet a túlhajtott ideológiák, a politikai rendszerek túlkapásai elleni vádiratot találni a sorok között. Aktualitásra csábíthat a kortársak szerepeltetése is. Név szerint tudjuk: Ur-Ba’u: Várkonyi Nándor; Hétil: Szabó Lőrinc; Namzi: Németh László: Gub- bubu: Márai Sándor. De ők nem maguk a regényalakok, csak a figurák modell- jéül szolgáltak. (Persze az ő ábrázolásuk nagyon érdekes lehetett a személyes ismerősök szemében, de az utókornak is.) Ezeken a szinteken túl azonban — véleményem szerint —, van egy fontosabb mondanivaló is. Az egész mű egy katasztrófára épül fel. Hogyan lehet ezt a katasztrófát — ha kivédeni már nem tudjuk —, legalább túlélni? A túlélés esélyeit latolgatva az író többféle cselekvési módot rajzol meg. Utnapistim baráti köre: „variációk egy témára”. Közülük Namzi és Hétil más szempontból is fontosak. Namzi a zsoltárköltő, Hétil a szerelmi dalok költője. Az egyik lehet a „súlyosabb”, a másik a „könnyebb” műfaj. Namzi az örök pesz- szimista, elvhű, kompromisszumra képtelen. Megpróbálja a társadalomból való kilépést és csaknem rousseau-i keretek között él. Sorsa a költészet hatalmát példázza: művészetéről képtelen lemondani, nem tud nem alkotni. Ezeknek a vonásainak köszönheti, hogy megmarad, átmenekül. Hétil más típus. Örök optimista, minden kétségbeesése ellenére is. Minden rendszerhez alkalmazkodni próbál, mégsem érezzük gerinctelennek. Ahogy ő nem érzi annak Istár névváltoztatását Innini-vé; hiszen a lényeg ugyanaz. Namzi és Hétil: a hatalom kiszolgálójává kell hogy váljon, bizonyos fokig az értelmiség, ha nem vállalja önként a száműzetést. Ugyanakkor a művészet pártonkívülisége, mindenféle politikai irány felett állása is megfogalmazódik az emberileg folyton alkalmazkodni akaró Hétil révén. Sőt viselkedése „illik” is műfajához: ihletője, Istár szeszélyeihez. Ezt jelzi hódolójának, művészének életút-alakulása is. Az már a szerző iróniája, hogy éppen az a Namzi éli túl a vízözönt, aki állandóan öngyilkos akar lenni — de azt is tudjuk, hogy sohasem tenné meg, sőt talán méreg sincs nála. De ő az, aki nem hajlandó semmiféle 718
