Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Sziveri János: A halak kora (vers)
SZIVERI JÁNOS Halak kora Nem szorongatnak drága combjaid. Mostanság, ha bármire felszólítalak, mit sem ér az, szavam hiába hallatom: bámuljuk egymást — bamba halak. A nappal hártyája noha még dagad, veszni látszanak a nyálkás fények. Frottír pongyolád künn leng a kertben. Lehet-e hinni ily földi tüneménynek? Hajadba túr a márciusi reszketés, az élők langyos színekben inainak. Rohannék én is zaklatottan feléd — s nekivágódom tenyérrel a falnak. Szikkad a harmat, akár mibennünk a várakozásra ítélt kíméletesség. Bámészkodnak lám a fák, a bokrok. (Terveimet csak nehogy kilessék.) Nem én választottam ahová zuhantam. Torkomat metszik a kései kések. Magamhoz mérem a furcsa világot — és örvendezem e tévedésnek. Nyúlok érted, nyúlok mindhiába — Lezárod pillám helyén a redőnyt. Kilátástalannak érzed a vágyam. Halak húznak el kéken ablakunk előtt. Meztelenre vetkőzöm, akár a bárány, ha fűben legel a hajnali félhomály. Kunkori szőrök horpadt mellkasomon. Folyton éhező madárijesztő a táj. Fogaid billoga lapul a párnán, a tavasz sovány csíkjai remegnek. Árván piheg szorgos szemérmed, mára már nem akad dolga a kezeknek. 689
