Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

Nyitrai megvárta, míg lecsillapodik, lecsillapodunk, s lassan, minden hangsúlyra ügyelve fölolvasta A felkölt nemességhez, A közelítő tél, és A magyarokhoz című verset. Mikor befejezte, előcibálta a zsebkendőjét, gyanúsan hangosat trombitált, betette a könyvet, kiugratta a bő zubbonyujjból a csontos csuklóját s így szólt:

— Az idő lejárt, mára ennyit. Föladat nincs, a föladat a következő: olvassák Berzsenyit. Mindenki valamit tőle. Elég egy versszak is, egy gondolat, egy régies szava, az ömledezés, a csatináz, a cakó vagy mit tudom én. De ne röhögjenek. Azt nem tűröm el. Világos?

Palugyay fölugrott, vezényelt, Nyitrai — ha lehet — még bágyadtabban integetett, kissé gúnyosan, hogy jó, jó, ideje már abbahagyni azt az örökös csattogást ebben a romokban heverő világban, hagyják, uraim, inkább a jövőjükre készüljenek, amely valamennyiünk számára súlyos, de legalábbis tartósan kemény meglepetéseket tartogat. Berzsenyi, hiszik-e? Berzsenyi eligazít. Értik, kérem? Amit eddig le se fütyültek, mart a ballisztikát, a gyorstüzelést, a célzott tűz-terítést tanulták. Most ide figyeljenek: Berzsenyi eligazít... Nyitrai görbe hátát látták még egy pillanatig a fiúk, ahogy eltűnt a lépcső sötétjében, aztán fölcsapott a zsivaj.

A fiú lopva Vitosra nézett, erre a sápadt, sovány, s baromian izmos fizikus-matematikusra, aki hallgatagon figyelte a fiút, ha az irodalomról beszélt neki, a fiú meg hallgatagon figyelte Vitost, ha ő a relativitásról beszélt neki. A fiúnak Vitos volt a legjobb barátja. Ma, 1988 végén van tizenkét éve annak, hogy Vitos halott. Egy Ceylon környéki, dél-kelet-ázsiai repülőtársaság főpilótájaként a tengerbe zuhant a Boeing 707-en, amikor a Fabiola nevű ciklon-fruska a szoknyája alá szippantotta őt, és 180 utasát.

.. az ver most porba viszontag”. Évekig kísérte a fiút ez a félmondat, bár az egész mondatot nagyszerűnek érezte: ,Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag”. Ez a sor azt a törvényt állítja, amely lecsap egy pillanatban, mint a mennykő, tehát akkor is betelni készült, amikor az elkábult időben mindenki azt hitte, lám, a jelen nemcsak tűri, hanem kiforrja, termi, sőt élvezi a hamisságot. S egyszerre csak az „isteni”, istenítő, legyező, kitűntető „pálma” „töviskoszorúvá” zsugorodik, s fölsebzi a törvényszegő jelent. Az örök jelent, hisz minden idő törvényt szeg, ha törvényt szerez is. A fiú ezt a tömör erélyt ízlelgette. Hogy a költő úgy dobta ki magából a szorosan fölzárkózó szavakat, mintha ő maga lett volna az élő törvény. Hogy aki annak a kéznek a lezúdulását látta, mintegy a maga öklét emelte föl s vert oda. Ez a zömök és forróvérű ember a verseiben verekedett az igazságért. Valami ilyesmit mondott a fiú Vitosnak a Reute-i erdőben, amelyet egy BMW-vel közelítettek meg Bawendorf fölé kerülve, Regensburgtól talán százötven kilométerre. Az oldalkocsis motorkerékpárról leszerelték az otromba géppuskaállványt, azt a durván hajlított félkör vasrudat az oldalkocsival együtt, a gép keki részeit befestették vörösre, s hangosan dörögtek a kapaszkodókon a magasan fekvő fenyveserdő szegélyéig. Alattuk, a szántóföldektől tarka völgy hullámzott, fölöttük a fekete-zöld erdőrengeteg sötétlett. Mikor bedöcögtek az első fák közé, Vitos levette a gázt s nekidöntötte a motort egy vastag vörösfenyőnek.

Elindultak fölfelé. Alig tettek meg száz métert, ott, ahol erőszakos nyílás keletkezett a sűrű lombozatban, megálltak, s egy mélyedésben lefelé léptek vagy öt métert. Körös-körül derékban eltört szálfák csonkja meredt föl, és elkorhadt fakoronák hevertek. A mélyedés kráterszerűen lejtett a középpontja felé, a fenekén pedig egy amerikai bombázógép törzse feküdt, elejével ferdén a földbe fúródva. A törzs elől- hátul nyitott volt, ha hátsó részén eső ömlött be, elől kifolyt. A gép telitalálatot kaphatott a levegőben, s törzsének közepe szinte épen érkezett a földre. Hogy a legénységével mi történhetett, azt elárulta a törzsrész belseje. A fekete bőrrel bevont ülések alól az összetekeredett ejtőernyőzsinórok meg színes dróthuzalok tömegét kellett kirámolniuk. A falból lógó fémkonzolok és kapaszkodók letörtek, elhajlottak s mindenféle bőr- selyem- és ruhafoszlány szorult közéjük, s akadt fönn rajtuk. Szénné égett kesztyű, szőrmebélés, fülhallgató, térképtáska, elszürkült fegyveralkatrész,

640