Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Konrád György: Borongások (regényrészlet)
kodtunk attól, amire mások törekszenek, hogy mielőbb iskolamesterek legyünk. Alacsony a mennyezet, jóravalóan zsibongunk alatta. Az állami kalapot nem lehet letenni, mi már a konyhában is csak ilyen kalaposak vagyunk. Legboldogabb perceim részecskéi annak a világnak, amely ha jobban belegondolok, úgy vesz körül, mint egy rémálom. Tanulok a lélegzetvételem ütemére járni, nyitva tartom a szemem. Minden utcasarkon három lehetőség, ember a keresztúton, választhatok. Kevesen tudnak sétálni, körülnézni, meg-megállni. K. a nyomtalanság fejlettebb állapotairól képzelődik. Az utas eltalálja a fácánt, de továbbmegy. Ezt tudatja Kobrával egy kínai jóskönyv. * Van K.-ban egy másik, aki hajlamos kicsalni a szendergő hőst a polgártársakból. Hogy aztán a következő fordulóban elkapják a gallérjukat? Ez a másik nem akar összehúzódni, ez kitágulni szeret. Életideje kompozíció egymástól hevesen különböző tapasztalatokból. Védekezik a rá leső veszélyek ellen, erősíti a felállását a táblán. Felfrissül a botránytól, és Kobra hiába öregszik, az a másik nem tart vele. Százévesen is rosszcsont marad. Álmában ellop egy rabszállítókocsit, rohan a határ felé, mesterlövész lő utána. Mit nevetsz? — kérdi az ágyban Kobra fölé hajolva Regina. Nyugat korrekt barátja, elővigyorítanád végre azt a bitang keleti pofádat? Járd a táncot magyarban zsidó, zsidóban keresztény, keresztényben pogány. Csukott szemhéjam mögött vágtázó és hujjogó lovasok dobnak fáklyát a viskók zsúp tetejére. Aztán összeterelnek bennünket a téren, drótot fűznek a fülkagylónkon át, és így vezetnek a nagy gödör partjára. * Mindannak, amit csináltam, a számottevő része nem rossz volt, hanem felesleges. Nem tudtam elhárítani azt, ami nem kell igazán. Nem voltam elég figyelmes az iránt, ami van. Sokáig nem értettem, hogy nem rendelkezhetem kényre-kedvre magammal: úton anyám hasából a föld hasába, a csendből a csendbe rám vagyok bízva. Álmomban közölték velem, hogy a kegyelmi kérvényemet elutasították. Nem futkosok, nem védem az igazamat, tudom, hogy úgy lesz, ahogy mondták. Nem mint a nyulat, futtában. Kapsz egy kis időt a vadásztól, hogy felkészülj. * Ha most el kellene mennem, ha most be kéne fejeznem, akkor már csak az maradna, amivel eddig elkészültem. Mindaz, amit eddig csináltam, egy szempillantás alatt véglegessé válna, mintha rögzítő folyadékkal öntötték volna le. Semmilyen hangzatos végre nem gondolok, csak idejében érkező, felkészülten várt befejeződésre, hogy úgy fogadhassam az utolsó napot, mint gondos háziasszony a ritka vendéget, akinek érkezését mosás, takarítás, vacsorafőzés előzi meg. Meg nem érlelt gondolatok, elhanyagolt kapcsolatok, semmi sem biztos, semmi sem végleges. Az összes várakozást, mulasztást, kötelességet eltüntetné a halál tökéletességének a mosolya. Minden magától elrendeződne, senki sem neheztelne többé. Megnyugtató lennék, mint egy olyan ember, aki már megtette a magáét. Már csak az lennék, aki voltam. A tervek földje: senki földje. Ismerőseim is feledékenyek és halandók, emlékképünk egymásról nem sokkal tartósabb, mint »lépteink nyoma a friss hóban. Mindig a túlélőnek, mindig a jelenlevőnek van igaza, ő még mondhat rólunk bármit, mi már nem mondhatunk őróla semmit sem. Felállók az asztal mellől, odamegyek a zöld cserépkályhához és nézem, hogy milyen illetlen egy ember és az utána maradt holmik viszonya. Hányszor mondtam már ezt a szócskát: én! Megérdemlem, hogy ne mondhassam többé. Hogy a végtelenség, ami most vagyok, a semmiségbe zsugorodna, legalább annyira nevetséges, mint amennyire megbotránkoztató. 583
