Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Radics Péter: Irodalom magánhasználatra (Ágh István: Egymás mellett) (kritika)

ka szerint egyetlen érzés fokozódását megjelenítő részben törekszik leginkább arra (a levelek „fésületlensége” ellenére is), hogy elérje a fikció lebegését, hogy valami elvonatkoztathatót közöljön a szerelmese után vágyódó, hiány-gyötörte emberről. Az egymást érő esők, gyomorrontások, iddogálások leírásában s a hozzájuk fűzött, a kedves mind közelebbi érkezését ünneplő sorokban azonban épp a makacsul kiküzdött eufória kelt mindinkább gyanút, hogy valójában az egymás mellet- tiség, a kontaktushiány, a magányos ember föl nem oldódó vergődése lesz a könyv fő témája. A hazaküldött levelek ugyanis a beteljesülést, a kedves megérkezését már értelemszerűen nem ábrázolhatják.

A poloskás albérlet, a kiégett villanyvezeték, a kiszellőztethetetlen hálószobaszag, a lyukas cipő, a mindennapos kocsmázások, hazatámolygások, utcasarki vize- lések persze nem feltétlenül fejeznek ki vergődést — idézhetnek akár legénykori nosztalgiákat -is —, s az író nem tart különösebb távolságot sem egykori környezetével, sem ifjúkori önmagával szemben; csupán néhányszor jegyzi meg (s ez akkor zavaró és fölösleges is), hogy hasonló esetben „ma már” szégyellne magát. Aligha tekinthetjük különleges önkínzásnak, mikor egyhelyütt angyali álarcú szörnyetegnek nevezi magát, s szépítés nélkül írja le vaskos kalandjait és házaséletét; sokkal lélekbe markolóbb, ha egy indítéka szerint irodalmi műből csupán az írói én szinte fizikai körvonalai bontakoznak ki.

Az első rész leveleiben az író nem beszél munkájáról, kiküldetésének céljáról, de baráti találkozásainak, beszélgetéseinek is legfeljebb az időpontját, megtörténtét rögzíti, mintegy „szűkmenetre” kényszeríti magát, ahogyan a következő fejezetekben is csak a hétköznapi, önmagukban céltalan tevékenységeket beszéli el, sóhajtásnyi kommentár kíséretében.

Az első rész alig-alig elviselhető monotóniája nyilván a vágyakozás növekvő feszültségét akarja ellenpontozni, ennek kifejezése azonban olyan puritán, sőt közhelyes, ostinató-szerű ismétlésekre korlátozódik, hogy jogos a szerző által is megfogalmazott kétség: „Nem tudom, mit szólok majd, ha leveleimet itthon egy csöndes estén elolvasom. Nem tudom, nem azt mondom-e, hogy micsoda gyönge fiú vagyok én. Vagy talán tanúságot látok a szerelemre? Biztosan ez utóbbi az igaz. S nem szeretek föltűnni valamilyen pózban. Ezt éreztem, érzem és kész!”

E profán ars poetica 'lényegében a következő, már anekdotázgató, laza, keretes novellafüzérré összeálló második részben sem változik, ám továbbra is kérdéses: milyen kifejezőeszközökkel lehet megragadni az önmagán túlmutatni nem akaró hétköznapiságot. Unalmat, elvágyódást pusztán unalommal kifejezni lehetetlen — ennek érzékeltetésére, egyéb minőségektől való elhatárolására valamilyen más minőségre, kontrasztra van szükség. Tagadhatatlan: az írói célkitűzés tiszteletre méltó, sőt szellemes: az első rész esetében a kifejezés tárgya: „Az egyetlen történés [ami] bennem van, a várakozás története”, a második rész (Albérleteim története) harmadik személybe átírt bevezetője szerint pedig: „annyi boldogság és bánat, kedvesség és botrányról járó szóbeszéd vette körül [az író főhőst] albérleti idején, hogy elhatározta, megírja az egészet. De csak akkor, ha már önálló -lakása -lesz.” Vagyis a cél mindkét esetben: lélekbúvárlás, másodjára egy csak távlat- és nézőpontváltozás segítségével értelmezhető állapot elemzése. A vizsgálódás természetesen indirekt — ám valahonnan valahová ©1 kellene jutnia. A szerző viszont -kevés direkt módon kifejtett életelveinek egyikét követi: „nem a szerencse oldoz fci a bájból, -hanem... az élet állandó változásai. Emiatt lehet élni.” — Ügy tűnik, szándéka szerint az élet efféle fönntartó, továbbhengergétő automatizmusainak kellene e történetkéket mozgatnia, melyeknek többsége nőkkel, hosszabb-rövidebb szerelmi viszonyokkal kapcsolatos. Mi derül ki az író-főhős nőkkel való viszonyából? Először is az, hogy mégiscsak hajlik valami talán önkínzó, talán patetikus-fennsőbbséges goethei pózra: „nőkről kell beszélnem, akiket egyaránt szerettem..., mégis olyanok lettek, mint a fényre jövő lepkék, valamennyien megégtek, valamennyien a begyógyult sebhelyet hordozzák ma -is.” Azután ez: „Hihetetlen, hogy az asszonyok milyen magabiztosan tudnak csalni, még félre sem tekintenek, csak mennek az ágy felé, mint a jószágok a jászlukhoz.” Nos, a könyvben szereplő asszonyok többsége

568