Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Mészöly Miklós: 40 éves az Új Látóhatár

MÉSZÖLY MIKLÖS

40 éves az Űj Látóhatár*

Kedves Barátaim — egy folyóiratot, amely születésétől kezdve már-már őszülő férfikoráig úgyszólván láthatatlan volt a hazai közönség számára, meglehetősen skizofrén feladait köszöntem a beszélni tanuló mai Magyarországon, Budapesten. Különösen annak a Kossuthnak a Klubjában, aki a levert forradalom után maradék hírnökként járta be Európát, Amerikát, hogy a világ lelkiisimeretét felrázza s megpróbáljon megvilágítani egy új látóhatárt a beborult aradi október után.

Ezzel az enyhén pátoszos, de elkerülhetetlen bevezető mondattal szeretném a helyét keresni ennek a mai kerekasztal-beszélgetésnek.

Nem eshetünk abba a hibába, hogy tetszetős analógiákra, a feladatok és célkitűzések csábító egyezéseire hagyatkozzunk a históriában. Szenvedélyesen emlékeznünk kell, de kell tudnunk el is szakadni a múlttól, akár vaskor volt az, akár némi arannyal befuttatott. A hajdani Arad — nem úgy mint a legfrissebb „Áradunk” méltatlan tragikomédiája, melyről történetírásunknak már most meglehet a tévedhetetlen végítétele — a hajdani Arad férfiasán megrendítő tragédiája után évekig reális lehetőségnek látszott, sőt, az emigrációnak nemzetpolitikai kötelessége kellett legyen, hogy legalábbis kísérletet tegyen a levert forradalom katonai helyesbítésére (ha szabad így mondanom) — számításba véve az akkori Európában erjedő politikai terveket, szándékokat, a nagyhatalmi status quo titkos stratégiáit. Volt tehát nézőn abban, hogy Kossuth és az emigráció drámai állomásnak tekintse Aradot, véres megtorpanásnak csupán — mely talán éppen a figyelmeztető sikertelensége miatt lehet sikeres ösztönzője az európai erjedésnek. A kossuthi emigráció nem naiv volt, hanem áldozatosan következetes és kockázatvállaló — tiszta lelkiismerettel a történelem ítélőszéke előtt, hogy minden eshetőséget próbára tett a nemzet érdekében.

A História másképp döntött. Csak 1914-ben mondta ki az ítéletet a béke, az arannyal futtatott agónia fölött — hogy majd egy sokkal rövidebb viharfelhős szélcsend után a második világháborúval világméretekben is új szakaszát nyissa meg a háború és béke még egyáltalán lehetséges új játszmáinak.

Röviden: ami a kossuthi emigrációnak még ésszerűnek és nemzetpolitikai kötelességnek tűnhetett — 1956 után már semmiképpen sem lehetett analógia.

Szellemi és morális erőforrás azonban igen.

Azt gondolom, a Látóhatár szerkesztői és munkatársai a maguk illetékességük területén ezt a morális és szellemi erőforrást értelmezték jól, higgadtan és felelősséggel 1956 után. Megtalálták azt a hangot és szemléletet, amire itthon és határainkan túl élő magyarok számára azokban az években és azt követően mindmáig sürgetően szükség volt. Még akkor is, ha idehaza csupán el* Elhangzott a budapesti Kossuth Klubban, 1989. május 11-én. Szerkesztőségünk Mészöly Miklós írásával köszönti a magyar irodalom kiemelkedő műhelyét.

562