Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Balogh Edgár: Kiegészítés a népi-urbánus vita történetéhez (esszé)
a kolozsváriak 48-as Erdély című „történelmi zsebkönyv”-ét, ugyancsak Józsa Béla kezdeményezését. Itt a magyar emlékezés már szorosan együtt buzgott fel a román néppel vállalt szolidaritással, s a Krenner Miklóssal az élen felvonuló kolozsvári együttes fellépésével helyileg ismétlődött meg a budapesti népfront modellje. Ügy érzem, méltatlanul kerültek feledésbe a későbbi események hullámverésében mindezek a népfronti megnyilatkozások, holott nemcsak a fasizmussal, hanem a fasizmus alól való felszabadulást követő elidegenedésekkel és társadalmi torzulásokkal is szembeállíthatóan egy tiszta demokratikus szocializmus eszmei forrásai. Talán bizony nem is tévedek, ha a feledést szándékos feledtetéssel is magyarázom, tekintetbe véve négy és fél évtizeddel ezelőttt volt pártösszekötőim s any- nyi népfrontos társunk már a „sztálinista” korszakaszra visszavezethető tragikus háttérbeszorulását, sőt — magamat is idesorolva — börtön járását. Nem mondom, hogy akkoriban kifejtett közös törekvésünkkel szemben nem támadt újra meg újra „harmadikutas” eltérés, éppen a népi oldalon. Egy Kodolányi Jánosnak címzett s másolatban fennmaradt levelemből idézem, nem a magam és a magunk igazáért, hanem a debreceni Tiszántúl körül felbukkant turáni kizárólagosság kritikai jellemzésére: „A Tiszántúlhoz elvben az kapcsol, ami — bármilyen hihetetlenül hangozzék is — a Magyar Nemzethez s a Népszavához: a pángermán-el- lenesség s a magyar hazafiasság. Persze, tudom, hogy a Tiszántúl mivel több: a paraszti tömegszemlélettel, a milliós magyar népiességgel. Hidd el azonban, hogy hiába ez az igazi alap, a Tiszántúlé, munkásság és — polgárság nélkül a puszta népi erő nemcsak hogy nemzetté nem válhatik, de még el is vesztheti a nemzetté levés lehetőségeit ...” A kitűnően szerkesztett, magas irodalmi rangú kolozsvári Termés szerkesztői részéről pedig visszautasítában részesültünk, amikor a már említett 48-as Erdély számára kértük írásaikat, mégpedig azzal a gyanús indoklással, hogy „kapitalistákkal” nem működnek együtt (a munkatársaink közt szereplő Jankó vies Jenő és Ligeti Ernő kapta ezt a jelzőt), no meg kipécézésre került az én szász származásom is (megfeledkezve Heltai Gáspárról, Áprily Lajosról). Ami viszont Püski Sándort illeti, vele az együttműködés egyre inkább kibővült. Amikor már dörögtek az ágyúk Erdélyben, s újra felutaztam Pestre, hogy ott számot adjak a konzervatív Erdélyi Párt vezetőinek átállásáról az ellenállás frontjára, megint csak nála szálltam meg, az ő segítségét véve igénybe az antifasiszta csoportokkal való kapcsolatok erősítésében. Nála találkozhattam a kommunistákkal szövetkezni akaró egyetemi fiatalok — később fegyveres ellenállók — képviselőjével. Ez volt az utolsó utam a magyarországi és erdélyi haladó erők koordinálásának szolgálatában. Aranyossy Pállal, Kovács Imrével találkozhattam, sőt Kállai Gyula kérésére Kodolányi Jánost is felkerestem, de már a KMP, pontosabban akkor már Békepárt illetékeseit csak hosszas utánajárás után, végül is Markos György és Lossonczy Géza segítségével leltem meg, feltéve kérdéseinket az új helyzettel kapcsolatban. Valahol a Ferencesek temploma mögött, az utcán kaptam meg — Boldizsár Iván jelenlétében — az illegálisok válaszát egy ismeretlen elvtárstól (később tudtam meg: Donáth Ferenc volt), bátorítást adva és szerezve. Siettem is vissza, amíg szabad volt az út. Kolozsvárt ekkor már a kibontakozott ellenállás minden réteget bevont a soraiba, s mire a frontátvonulás megtörtént, megalapozhattuk Kós Károly bevonásával az erdélyi magyarság átfogó népi demokrata szervezetét. Most már a Termés író-csoportja is szerepet vállalt a közösben. A front továbbment, s a (többesztendős kapcsolatok megszűntével saját erőnkre kellett bíznunk magunkat. A Szálasi-rezsim megpróbáltatásait már nem kellett megérnünk, s rendre megtaláltuk együttműködésünket mind a románsággal, mind a háború szörnyű örvényéből hazatérő hadifoglyokkal és menekültekkel, majd az életbenmaradt zsidó deportáltakkal is, egy új világ osztálytalan társadalmának álmát követve. Urbánus—népi ellentétre sem építkezésünk évtizedei alatt, sem a sztálini modell ránk nehezedő megprólbátatásai során nálunk mind a mai napig nem került sor. Már csak ezért is, közös gondjaink hullámverése közepette, szükségesnek véltem egy idejemúlt és egyoldalúságai miatt feleslegessé vált új urbánus—népi vita helyreigazítását a történelmi tisztánlátás végett. (Kolozsvár, 1989. április 10.)
