Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Marno János: képzitubus - a szemüvegtok helyén (vers)

cízebb kivitelben, akkor is, ha a hab- a csillagpor túlcsiklandozza, sőt összeszurkálja a szememet,- szemedet... — ha-ha-ha! hallod,- hallak kuncogni a hálószobából mintha nem is jártunk volna kint az éjjel együtt, és megpördülsz, csak úgy félvállról e vagy róka- vagy farkashunyorító gyász kóctengelyén, no látod, mondom, megint hogy elslisszant a kis ringyó dög,- nem bírta a melegedést nálad . .. mgen ... mnem . s te meg nyeldekelsz utána, amint tovadüny- nyög a vérmező bádogcsücske felé vanitatum vanitas, jut eszedbe a tisztás sötétje s az asztali raikás közt a félszemű megdob egy huppanó, hóó,opp, egy gödör föl,dön,tött szöveg — pont — eez báányavidék(?) hozzám tapadsz, majd eltűnsz mellőlem tenyér-, tó-, alakzatfelünkről szór parázna ikont körül a grafit és támad emléktér, bontott szószék a habballon égi, földi csecse között egy ablakom kiég, egy kályhacső a térdemre könyököl fel... — dicsérj meg uram, ha e banyával azt cselekszem amit egy szűzzel vagy kurvával illenék

mert nem tudom, van-e, s ha van, honnét ered az erő; e roppant gyöngeség a húst a húson áttaszító beszédhez mintha szórakozásból ölne a nőstény mikor hallgat éppúgy, mint ha felesel a magasban, olvasom egy szelídebb helyből csillék, s ez ismét csak a szemöldökömnél ragad meg, horizontom bozótosát gyomlálja tépdesi e csepp körömcsipesz szarvályog, nyúlketrec, ég és földmély cserélik a papírtekercsen egymást míg a gyerekded düh ejtőztet utánad aztán egy fcnyc3 pillanat; és a hab tűntén — színtelen, másvilági rostnyaláb fog közre; most már tisztán látlak egy pádon ülni, dörzsölt kőforma testedet egyensúlyban tartja a négy tagú tetszhalott fadeszka, s hogy mégis ütődöttnek is tetszel,- festesz, annak kétségkívül a lécek néma, nem mindennapi árnyékszékű szívverése az oka... de hát épp nincs mit ü- rítened, érzed, hogy még mindig ugyanott vagyok az eszed ágában — nem látsz ^viszont s mire felugranál, feldobódnál, csakazértis