Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Konrád György: Borongások (Felemás polgár) (regényrészlet)
van az, hogy a polgárt a nem éppen világrengető bajok is ki tudják zökkenteni az egyensúlyából. Ez egyik paradoxonom: akarom a polgárosodást, mert anélkül nincsen polgári szabadság, de nem bírom elfelejteni, hogy a polgári ész szinte elválaszthatatlan valamilyen jóravaló butaságtól. A polgár naivan azonosul a körülményeivel és túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a tisztes látszatoknak, sikertüneteknek, formaságoknak, holmiknak, emléktárgyaknak. Tapasztalataim szerint a szülői ház államosítása elviselhető. Ismertem bárót, akinek a kastélyát téglánként szétszedték, állíthatom, hogy a báró lelki eleganciája elmélyült. Javaink és otthonunk elvesztése, az állástalanság, a jogfosztottság nem is olyan borzalmas, ha az öntudatunk talpon marad. Könnyebben mozgunk, ha nincs az a sok cókmók és kötelezettség. Kibírod, hogy egyszercsak semmid sincs. * A távolban felhők, mint egy hegyvonulat, ceruzarajz, de már feltűnnek mögöttük az Alpok szirtjei, füstölgő csúcsok. A fiúsán nyírt, ezüstfehér hajú légikisasz- szony hozza az uzsonnát. Foszlányos bárányfelhők a,sziklák körül, látom a hófoltokat. Sarkvidéki táj, hómező terül el alattunk feltarajosodó, bodros kúpokkal; várom a jegesmedvét. Mikor a feketekávéhoz érünk, megszakad a felhőzet: már síkvidéki táj van alattunk, nagy, monoton táblák, szocialista mezőgazdaság, ergo Hungária. Megiszom a vörösbort, Chateau le Monge, Budapesten 19 fok van, the sky is almost clear, mondja a kapitány, tisztán csillog a szárny, a nap átsüt az ablakon. * Újra kettesben Budán. Eldőlt, sötétkék szemektől súlyos szilvafa a kertben. A tegnap lekaszált fű szaga. Vadgesztenye hulló termése. A kerítés mögött rózsa és bodza egymásba fonoűva. Lábunk előtt a kőris csúcsos dobozkái. Kopott cirá- dájú, úrias házak. A legfelső emeletről fehér hajú öregasszony kandikál le. Motoros gördülőszékéből egy nyomorék figyeli a teniszezőket. Egy ziháló öregember nekitámaszkodik az ülve törülköző bronzaktnak. A szomszéd pádon borvirágos arcú, hajdani szépasszony beszélget egy idős, kopasz, kirándulóruhás, ösztövér úrral, kinek a térdharisnyája pipaszár lábat takar. Kötött zokniját visszahajtja a túristabakancsra. Lesült koponya, zöld szemüveg, oldaltáska, vízhatlan zeke. Mindennap tesz egy sétát a budai hegyeken. * A zöld szemüveges úr azt mondja: „Én azt szeretem, amit utálok. Senkinek sem ártok, kérem szépen, halkan undorodom. Én úgy utálkozom, ahogy más paráználkodik. Sötét kéjemnek bőséges vadászmezőt ad a város. Vannak elegen, akik a szeretetvallást hirdetik, miközben az emberi rútság bejárhatatlan kiállítását szemlélik. Ami engem illet, mondja a vízhatlan zekés úr, én a halált látom. Aki szeret, az törleszkedik. Mindenhez hozzányúlkál. Olyan szimpatikus ez? Presszókba megyek, lökdösődöm a buszon, az jó terep. Uram, az én tudatom képes mindent undorítóvá tenni. Te is utálsz engem, én is utállak téged. Korrekt viszonosság. Fölösleges minden erőlködés, semmisem érvényes. Csak ez van, csak a dolog. Csak ez a szög a kirándulóbotom végén.” * Az idős hölgy a szomszéd pádról elhunyt fiára panaszkodik. Az a buta fiú, azt mondta, hogy az övé a gyár. Minden idejét bent töltötte. Aztán egyszercsak rosszul lett. Üzente az anyjának: ne haragudjon, nem tud eljönni a vacsorára. Kórházba vitték. Mire az anyja odaért, már meghalt. Mit csináltam volna? Ordítottam. 494
