Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Csapody István: A pihenés művészete (Korunk Évkönyv, 1988) (kritika)

idézve tanúsítja is a területen folytatott ilyenirányú tudományos feltáró munka egykorvolt jelentőségét; kár, hogy Erdély balneológiái kutatásának magyar vonatkozásairól más szerzőtől hasonlót nem olvashatunk. Az írások megidézik a Nagyváradtól 8 km-nyire fekvő Félix- és Püspök-fürdőt (Nagy Béla), a tusnádi és szentimrei Büdös-tavat (motettákat) (Kassay Miklós), a kolozsi és tordai sósfürdőket (Barabás Tibor), a Gyergyó-Alsószék borvíztelepeit, Kovászna borvizeit és a főtéren bugyborékoló Pokolsárt, a szovátai tavakat (Medve-, Mogyorós-, Fekete- és Vörös-tó), az Olt- völgyi Cálimánejti-Cáciulata gyógyfürdőt (Traian Caraciuc) és a Domogled sziklaszirtjei alatt Dunának eredő Cserna-völgy híres-nevezetes üdülőhelyét, „ad aquas Herculis sacras”. Szekernyés János 16 oldalas esszéértékű írása Herkulesfürdői emlék címen (a tanti alom jegyzékben hibásain) a kötet legkiemelkedőbb prózai teljesítménye, amely mindvégig lebilincselő módon, a szépirodalom és az igényes tudományos ismeretterjesztés ötvözetének legjobb hagyományait követve kalauzolja el az olvasót a történelmi táj régészeti emlékei és kultúrtörténeti eseményei között, megeleveníti Traianus és Hadrianus császár korától a mai Bogdan Raileanu és Ijgyártó Anna balneológus főorvosokig a gyógyhely hagyományait és terápiás tevékenységét, idéz tudományos szakmunkákat és napilapokat, hivatkozik a festőisége mellett élővilága révén is kiemelkedő vidéket kutató botanikusokra, zoológusokra, geológusokra, hidrológusokra és barlangászokra — legyenek azok latinok, törökök, osztrákok, németek, románok vagy magyarok, megszólaltat pihenni vágyó nagyúriakat és gyógyulni akaró szegényeket — miközben hallani véljük Baka-Baditz Irma jólismert herkulesfürdői melódiáit és megelevenedik a világháború előtti Monarchia világa, történelmi kulisszái mögül előlép a „mai színes fürdőváros”.

Igaztalanok lennénk azonban a többi e körbe vonható szerzővel szemben, ha elhallgatnánk, mennyi információt, tudománytörténeti, etnobotanikai, bioterápiai és szociológiai ismeretet közölnek a balneológia szűkebb tartományához (Ajtay Ferenc, Barabás Tibor, Traian Caraciuc, Dósa Endre, Garda Rezső, Nagy Béla, Szilágyi István dr.) a biotarápiához (András Ignác) és a betegrehabiilitációhoz (Szabó Pál, Tar Károly, Vargha Jenő László) kapcsolódó tanulmányok. Elgondolkodtató, vajon miért nem születtek hasonló, okos, önnön környezetünk védelmében íródott tanulmányok hazai gyógyvizeinkről? (Hajdúszoboszló, Budapest fürdői, Hárkányfürdő, Hévíz, Za- lakaros, B[alf, Bük stb.).

A szabadidő teljesen más aspektusát, a pihenés jogi, antropológiai-szociológiai, és — horribile dictu — építészeti vonatkozásait további 5 szerző (Balogh András, Benedek Géza, Ferenczcy Gyula, Magyari Vincze Enikő, Virgil Salvanu) érintik.

A tanulmánykötethez Erdők csillagai címen illeszkedő kisantológia 15 rangos szerzőtől — negyven év erdélyi terméséből válogatva (11 vers, 4 prózai mű) — nyújt költői „szabadidő programot”, amely „úgy próbál kikapcsolni a hétköznapi gondokból, hogy észrevétlenül bekapcsol, visszakapcsol a világ, világunk áramkörébe.” Csak a szerzői névsort adhatjuk meg: Fodor Sándor, Horváth Imre, Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Kádár János, Markó Béla, Fanus Meagru, Panek Zoltán, Páll Lajos, Aurel Radu, Marin Sorescu, Szemlér Ferenc, Székely János, Szilágyi Domokos, alkotásaik elemzésébe nem bocsátkozhatunk. Szótlanul mégsem hagyhatjuk a csúcsokat: Székely János „Szamospart”-ját (a tisztaság dícséretét: „...ember nem lehet megáldva / A tisztaságnál súlyosabb teherrel”); Lászlóffy Aladár „Tengerképei”-t (különösen az első, második, ötödik és hatodik verseket) és természetesen az alaphangot megadó Szilágyi Domokosét. Itt, az antalógia-részben a Hegyek, fák, füvek a felülmúlhatatlan. Nyelvi leleményekben bővelkedő, gazdagon áradó, hömpölygő vlallomás ez farkas-szagú titkosösvónyiekről, ózomlahelletű tájakról, szépfejű szikláktól, táncos patakokról, szemérmes tisztásokról, szélben dzsig- gelő bokargyenmefcetarol, gondolkodó, felnőtt fenyőkről. Soraiból áriad a „konok csönd”, „mindenségfiia-fény-suhogás” és a remény. Így mondja: „Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai / — / ti élesztitek újjá, ti gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt, / tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet / tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.”

455