Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Szörényi László: Bronzvendég a katedrálisban (esszé)

nyékén alapuló, apostoli királyaink ünnepélyes és számos oklevelei által megerősített, és századok szokásai által szentesített jogaik is vannak; minthogy ezen felül emez országok nemzeti nyelve a’ magyar nemzet nyelvétől különbözik: ezen jogaikat és nemzetiségöket is nem kisebb szorgalommal ápolni szokták és föntartani mindig óhajtották: mit, mint a’ természet és emberi tulajdonság okszerűségében gyökere- zőt, nekik vétkül tulajdonitni sem nem kell, sem nem lehet. Ugyan-is e’ részben azon joggal élnek, melly nemcsak minden népek-, hanem községek-, sőt magán családok-, és mi több, egyéniségeknek is velők született sajátja.” Érvrendszere részben a hagyományos, a magyar—horvát viszonyt társországinak felfogó, és a municipális kiváltságokat hangsúlyozó rendi felfogásból merít, de megjelenik már benne a ter- mészetjogilag alátámasztott nyelvi nacionalizmus is. Az elmúlt évek néha véres zavargásokra is átcsapó, a magyar pártot sújtó kilengéseit — a „magyarónoknak” bélyegzett turmezei parasztnemesek voltak elsősorban ezeknek szenvedő alanyai — nem érinti, az alattomban terjedő híreket és félelmeket a tervezett elszakadásról rágalomnak minősíti. Ezzel nemcsak a magyarországi rendeket akarja megnyugtatni, hanem a maga 1 észérő! el is határolja magát minden eféle szándéktól, Gaj propagandájától.

Mindenesetre kétfelé hangoztatott, mérsékletre intő szózatának nem sok foganatja volt. A tartománygyűlés elhatározta a horvát nyelv hivatalossá tételét a latin helyett; egyelőre azonban megengedte, hogy a magyar országgyűlésre kiküldött követek most még ott a magyar nyelvet használhassák. Pozsonyban december 11. és 22. között zajlott a nyelv-vita. A horvát küldöttek ismételt tiltakozása ellenére az alsótábla mégis kötelezővé tette — a szlavóniai megyék esetében hat évi halasztással — a magyart, mint a hivatalos nyelvet az anyaországgal folytatott levelezésben. A főrendiház Lonovics, Batthyány és Dessewffy Emil javaslatára szabad választást engedett a horvátok számára az ügykezelés nyelvei között. Az elszakadás réme is fölmerült a vitában, hiszen Szerém megye gyűlésén sok felszólaló már ezt gyanította a horvát nyelv tartományi behozatala mögött. Akkor és azóta sokan érveltek úgy, hogy a horvátokat 1848-ban a nyelvkérdés miatt érzett aggodalom taszította a lázadásba; nem árt azonban hallgatnunk Szalay Lászlóra, aki 1861-ben így foglalta ösz- sze véleményét: „Hogy az 1848-at közvetlenül megelőzött években köztünk magyarok között megvolt a ’nisus’ (-hajlam, törekvés, Sz. L.) Horvátországra nyelvünket ráadni, Horvátországot Magyarországba beolvasztani, a históriai jog, a históriai fejlődés ellenére, — azt nem /tagadom, ezt nem vonom kétségbe. De ezen ’nisus’ nem keletkezik, vagy legalább nem kap erőre, ha a horvátok nem állítják fel elvül azon visszás tételt: hogy ők olyas municipális törvényeket hozhatnak magoknak, melyek alaptörvényeinkkel ellenkeznek; ha nem keresték a magyar országgyűlés által nem módosítható municipális törvények éppen azt, minek módosításában életszükségletet látott — nem mindig hibásan — a magyar. [... ] a históriai álláspont fő ugyan, de talán még sem a legfőbb, és kétségtelenül nem egyedüli, közügyeink elintézésénél”. (Szalay véleménye egyébként sok tekintetben előlegezi Kesslerét, aki a municipalista jelleg túltengésében látja a fő okát a horvát nacionalizmus anti-liberális jellegének). Mindenesetre, Haulik békítő jellegű szózatának azt a részét is kell méltányolnunk, amely nem tartotta lehetségesnek az anyaország reformjaiba való avatkozást.

A főpap élete kétszer keresztezte Jelacicét. 1848. június elején eltűnt Zágrábból, hogy ne kelljen beiktatnia a magyar kormánnyal szemben nyílt lázadásban lévő bánt, így annak — hallatlan eset — a szakadár karlócai szerb érsekhez, Rajacichoz kellett folyamodnia, aki vállalta is ezt, a katolikus püspököt — aki ráadásul azelőtt évekig báni helytartó is volt — illető ünnepi tisztet. Másodszor pedig, mikor 1859-ben meghalt a bán, a bíboros ismét sürgősen vidéki főpásztori körútra indult. Az özvegy sürgönyzött utána; ő azonban csak hintáját és gyászhuszárait ajánlotta fel a temetéshez. Az özvegy azonban Rajacichoz fordult: az érsek viszont — hajlott korára való hivatkozással — csak egy archimandritát lett volna hajlandó küldeni. A bíboros erre meggondolta magát, és mégis hajlandó volt eltemetni Jelacicot. A bronz-bán bosszúját ez is motiválhatja.

444