Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (kisprózák)
gáns fehér vászon, cipzárral, fémcsatokkal, a régi kopottnál sokkal tetszetősebbet. Mégis keresem tovább a régit. Földön kupacokban álló rongyhalmokat túrok fel, ebbe belefáradva elalszom. Másnap reggel ébredve a ruhatárban vagyok. Kinyitom a szemem, lehúnyom, nem akarózik fölkelni; a lány és mellette a főnöknő lesi szeretettel, kicsit aggódva is minden mozdulatom. Fölkelek. Kitámolygok egy teakonyha-szerű kicsiny kamrába, ahol nem találom a mosdót. A hűtőszekrényen álló ébresztőóra 2,50-et mutat. Kimegyek, mondom. Á, felel a lány, még csak kilenc tíz. Itt errefelé. A főnöknő lépcsőkön vezet lefelé, ott megmosdhatok. Sötét van, sehol nem ég a villany, az asszony nagyon óvatosan jár, nehogy zajt üssön. Itt a vécé, mondja. Beülök a latrinára, s hallom máris, valaki dörömböl az ajtón. Egy pillanat, mondom. A főnöknő férje. A latrinaajtó elbillen, az öreg úgy társalogna velem. Most csak a felső része marad az ajtónak.Egy kissé nagyot hallok, mondja az öreg, így látnom kell azt, akivel beszélek. A ruhatároslány és az asszony is odakinn kuporognak valahol az ajtó közelében. A vécépapír rossz, szakad, zavar is, hogy szem előtt vagyok, összemaszatolom az ingem, gatyám s a tegnapi új kabátot is. Valahol ajtó dörren, erre mindhárman eltűnnek. Mikor kilépek, s egy törülközőhalom mellett (szennyesek) megállók, sovány, magas aggszűz tér ki a folyosóra. Letolt nadrággal, bálsárral összemaszatolt ingaljjal ácsorgók a mo- satlan törülközők mellett. Végigmér, bemutatkozik. Becsmériné, híres Kovács Adelaide-Helén. Ellépdel egy másik latrina felé. Ez tehát itt egy hatalmas társbérlet, alagsor, egymásra haragvó lakók. Ezt a főnöknő nem is mondta, azt sem merre a visszaút. Nem találom, ök meg rejtőzködnek a csontos öreglány elől. Megyek, fölfelé, a falépcsőkön. Fönt egy étterem tárul föl. De a küszöböt nem léphetem át, mert kávéscsészék, élükre állított porcelántányérok, gúlába rakott kanalak, villák védik. Ha hozzájuk érek, menten szanaszét dőlnek; rögtön észrevesznek. Idegen. Betolakodó. Itt vagyok. Bent. Most ki akarok menni. El kell mellőznöm a csapdát. Föl kell másznom egy magas asztalra, ahol egymásra halmozott üvegpoharak, tányérok a csapda. Onnan látom a lépcsőlejáratot. Billegek egy ideig, a hátammal érzem, hogy az étterem vendégei vihognak, hiszen aligha sikerülhet az ugrás. Hirtelen. Leugrok. Billegő levesestál mellé, benne villogó szedőkanál. Egy szökéssel a lépcsőn. Egy mancs két oldalról utánam kap, meg is karmolja lábszáraimat. A lépcső tetején lapulva újra fölfigyelek az étterembe. Szemben egy pályaudvar épülete Brno hl. nádrazí, s mellette fénybetűk: HOTEL METROPOL. Legurulok — álomban — a lépcsőn, s mikorra leérek, egy megállónyit haladt velünk a metró. XXIII. Egy mondat, nem tudom kié. Menj föl, fiam, a fára, és verd le mind a diót! Most hogy elhangzik, nyilván apám mondta, de látom, ő most nem rám fgyel, az udvar közepén egy fiikasba gyűjti a szénát. Háttal nekem. A beton kapuoszlopon kapaszkodom fölfelé, nyári konyha szürke palatetejére. Beroppannak cipőm alatt a palák. Leemelek belőlük néhányat, a tartóléceken egyensúlyozok. Most meg a lécek recsegnek, töredeznek alattam. Már fölkapaszkodtam a diófára, ekkor döbbenek rá, hogy a tavasszal kifűrészelt nagy körtefán vagyok; egyszerre két helyen is, zörög körülöttem a levegő, verem a diót, püfölöm a fát, s váratlanul egy hatalmas tigris kapaszkodik fölfelé, a 419
