Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Villányi László: Kántor Péter: Hogy nő az ég (kritika)
nyelv hiánya különösen a hasonlatoknál nagyon „látványos”: legtöbbjük elvétett, íélrecsúszik, sikerületlennek tűnik, felvezetésük mindig valami nagyszabásúbbat ígér. A hasonlatok idétlenné fonmálása rendre ismétlődik, de nemigen tud funkcionálissá válni, mert az a „rendszer”, amiin belül érvényesülhetne, kicsit szegényesnek bizonyul. A nyelv hiányával a Szökevények elfelejteti azokat a reményeket, amiket formája első pillantásra előlegez. A könyv a benne rejlő lehetőségeknek csak a töredékét fejti kii, és nem mutathatja meg az összes szóbajövő dimenziót, — stílusosan — „megszökik” előlük, de ez a kudarcát jelenti. Ha úgy tetszik, vonatkozik rá ama pascäli mondás: a „bajok” itt is azzal kezdődtek, hogy Tóth Gábor Ákos „szökevényei” elhagyták saját házaikat. Ha legközelebb az ötlethez a részletek kimunkálása is társul, a házak elhagyása nem veszélyt, hanem bátorságot jelent majd —és annak a műnek a mostaninál feltehetőleg méltóbb helyúértéke lesz. (Szépirodalmi, 1988) VILLÁNYI LÁSZLÓ Kántor Péter: Hogy nő az ég Kántor Péter ötödik versgyűjteményét olvasva felötlött az előző, a Grádicsok. A szomorú és vidám mosolyt kiváltó versek, a humor alapvető fontossága, s mögötte, itt-ott, az elkomorulás Az új könyv sötét alaptónusú, meg-megcsillan ugyan a hetykeség, de mintha Kántor Péternek elment volna a kedve a „marháskodástól”, hogy az ő kifejezését használjam. Ez a humor nem jókedvet közvetít, nem tölti ki a verset, annak egy rétege, sok esetben formai eleme. Az ötödik kötet tiszteletet ébreszt, tiszteletet a férfias líra iránt. A versek előtt, mottóul, teljes joggal állhatna Pascal gondolata: „Ha arra gondolok, hogy milyen rövid az életem a múlt és a jövő örökkévalóságához képest, vagy milyen parányi az a tér, melyet elfoglalok vagy akár áttekinthetek azokban a végtelen terekben, melyek számomra teljesen közömbösek, és amelyek számára én is közömbös vagyok, elszorul a szívem. Bámulattal kérdem, hogy miért vagyok éppen itt és nem másutt, hiszen semmilyen különleges okom sincs arra, hogy inkább itt legyek, mint ott, most legyek, mint máskor. Ki volt, aki engem ide helyezett? Milyen rend és törvény jelölte ki számomra eztt a teret és időt? E végtelen terek örök csöndje félelmetes”. Ebben a könyvben egy felhalmozott tudással bíró, s éppen e tudás következtében elbizonytalanodó ember tépelődésének lehetünk tanúi. „Ki tette, hogy ne láss a kanyaron túl?” — kérdezi a kötet elején Kántor Péter, s a továbbiakban kérdések sokaságát zúdítja ránk: „mit szeretnél?”; „de vajon jó lesz-e?”; „Vajon elvisz-e a halott egy nagyobb tudást?”; „mire mentem?”; „mit kellett volna még?”; „mi kell a boldogsághoz?”. Két vers pedig csupa kérdésből áll: Szürke hajnal; Ez az ábra? A következtetések nem éppen rózsásak. Megnyugvást, biztonságot sehol sem talál a költő. „Az ösvények elrejtik magukat: / amik hoznak és amik visznek” — írja a Kezdet című versben. „És nem lehet visszafordulni / és nem 'ehet ugyanúgy folytatni se!” — rögzíti az élet törvényét a J. L., Századvég, határövezet című versében. Szembekerül az elmúlással, s szép metaforát ír a halál tudásáról: „nem le / felfelé tekeredik a halál-spulni szívedre”. Az életről a következő meghatározást ad378
