Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Dúl Antal: Az abszolút struktúra (Reflexiók Hamvas Béla Scientia Sacrájához) (tanulmány)

ben kezdődött el. Hagyomány és filozófia, teológia és tudomány a Védában és a tao- ban, a kabbalában és az orfikusoknál még egy. Később, amikor a hagyomány ismerete kezdett feledésbe merülni, az egységes tudás elemeire hullott szét. Az ismeret- szerzésnek és rendszerezésnek abban a formájában, amit a görögöktől kezdve tudománynak nevezünk, az intuitív és analógiás gondolkodásnak nincs többé helye. A tudomány célja a világegyetem törvényszerűségeinek végső, kimerítő, szubjektív elemektől független (objekltív), minden körülményiek között érvényes tévedésmentes le- írás|a. Azt amit a hagyomány „észt meghaladó tudásnak” nevez, csak intuícióval lehet megragadni. A tudomány azzal a legszemélyesebb tudásunkkal, amit Guénon „identité supreme"-nek (végső, legfelső azonosságnak) nevez, nem tud mit kezdeni. A tudomány, mondja Hamvas, „mindössze ésszerű”, a valóságot azonban nem az ész, hanem „Sophia” — az értelem—hit—szeretet egysége (bölcsesség) ismeri meg. Ez az oka annak a skandalózus helyzetnek, hogy míg a modern természettudományos és technikai készültség az anyagvilág feltárásában és átalakításában (felforgatásában) kápráztató eredményeket ér el, a condicio Humana tekintetében az ember elemi létkérdéseiben csődöt mond.

*

E sorok írója a Scientia Sacrát huszonegy néhány éves fővel a hatvanas évek közepén ismerte meg. Mondják, ez az éleitkor rendkívül kedvező döntő szellemi hatások befogadására. Még tart az ifjúság érzékenysége és az igazság iránti kérlelhetetlen szigora, de már mutatkoznak jelei azoknak a képességeknek is, amelyeket csak a felnőtt kor tud birtokba venni, amikor a tudás felhalmozódik és elmélyül, amikor az ember áttekintő képességre és lényeglátásra tesz szert. Ifjú korában minden ember nyitott a metafizikára, e fogékonyságát akármiképpen nevezze is. Ilyen értelemben mondhatta Eckhart mester, hogy kétségbe kellene esnie, ha egy reggel arra ébredne, hogy öregebb lett.

A kék indigóval készített, helyenként alig kibetűzhető, ronggyá olvasott másolat akkortájt kézről kézre járt. Helyesebben akkortájt is, ahogy a negyvenes évek közepétől a mai napig töretlenül. Harmadéves teológus hallgató lehettem akkor, a szellemi meghasoinilásinaik és rezignációnak éppen a mélypontján.

Az előzmények? Ahogy visszaemlékszem, generációmra a politikai kérdések iránti messzemenő közöny, ugyanakkor felfokozott spirituális és művészi igény volt jellemző. Az évtized hajnalán a gimnázium áporodott levegőjű irodalomóráival szemben (és annak rovására) lázas tempóban olvastuk az ötvenhat utón beözönlő nyugati avantgarde és egzisztencialista irodalmat, Franz Kafkát, Joyce-t, Cocteau-t, Ca- mus-t, Sálingért, Kerouacot, Sartre-t, Osborne-t, Albie-t, Eliatot, Beckettet, Ionescot, Bretont, az Európa-könyveket, a Nagyvilágot. Ez yolt a jazz-áhítat korszaka, Oscar Petersoné és Brübeké, Muliliighaimé és Miles Davis-é. Ez volt az absztrakció apoteózi- sa, a konkrét zene, a happeningek és az esztétikai hangsúlyú zen-buddhizmus kora. Az esztétikai hangsúlyú szabadságszomjé, Lengyelországé, az autóstopé. Az elkötelezett el nem kötelezettségé és nonkonformizmusé. Sokan megírták. Ahogy az apo- litikus politikai radikalizmust is. Számunkra olyan emberek magatartása volt mértékadó, mint Stefan George-é, akitől a harmincas évek fasizálódó Németországában egyszer azt kérdezték, hogy mi a véleménye Adolf Hitlerről. A költő hűvös nyugalommal válaszolta: ezt az urat nem ismerem. ■*.

E korszakot váltotta föl a teológia. A forráshoz kívántam jutni. Az út az avant- garde-ból a kierkegaardi „vallási stádiumba” átmenet nélküli. A művészet és vallás szemhatára szükségképpen közös pontba ér. Mindkettőt a világalkotás misztériuma izgatja, mindkettőt a jelenlét misztériuma izgatja, öntudatlanul kerestem a közös eredőt, ahol a szó a csendből kiszakad, az őshang elemeire hull, a fény színekre bomlik. Persze, hamarosan kiderült, hogy az európai bölcselet merev fogalmi béklyóiba szorított teológia mozgástere (szabadságfoka) olyan kicsiny, hogy az ember önmagán egyre inkább fulladásos tüneteket kezd megfigyelni. Tudtam, a teológia a legmagasabb stúdium, amit még egyáltalán iskolapadból hallgatni

365