Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Visky András: elhomályosult arccal, virrad, megvirrad (versek)
VISKY ANDRÁS elhomályosult arccal gőzölgő teától párás a szemüveged, mély, forró ködökbe merül szemed, magára marad tőled a világ, milyen leszek, ha majd újra láthatsz amint itt ülök előtted a széken, elhomályosult arccal, elszíntelenedett szemekkel, mint akit kapkodó mozdulatokkal láthatatlan ujjak rajzolnak át a csend két lélegzet közötti örökkévalóságában, hiába integetnék vagy kiáltanék feldúltan, mi lesz, ha már elfelejtem neved mire szemeid éggel határos tükrébe újra visszatérhetnék, ha már nem ismer rád a nélküled gazdátlan világ, ki vagyok neked mire ismét felmegy a függöny és kézre kerítenek a reám hulló fények, idegen ruhákban állok előtted, forró ködökbe merültél keselyűk köröznek a porcelán csésze felett azt hittem virrad, megvirrad, azt hittem, pedig csak az erkély éjbe meredő szegélyén elterülő hó ragyogása ébresztget, csendesen alszol mellettem, mint egy sirály, mint aki naponta látja a tengert s a vízből hidegen és sósán felmerülő napot, a látóhatár mögé lebukó vitorlásokat, mint aki annyi kéznek érezte melegét, beledermedését annyi arcnak a messzeségbe és attól olyan könnyű és fehér és kék és tiszta, azt hittem, virrad, megvirrad, pedig csak hó födi be a házat, pelyhek összepréselődött arca az ablaküvegen, elnyomott orrok és ajkak és sejtelmesen koccanó fogak, álmatlanul álmaidba kívánkozom mielőtt még végigfutna a repedés az üvegen és bezúdulna a hó a szobába, elborítaná ágyunk, mintha az időből 340 virrad, megvirrad
