Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
tam volna, ha nem szerzem meg. Most aztán van is, meg nincs is bűntudatom. Pá- lóczi halála miatt azonban semmi esetre sincs, hiszen ha csak egy kicsit is érti az életet, beletörődik a dolgok ilyen alakulásába. Ez persze ellentmondás. Hiszen mért nem feltételezem Pálócziról, hogy Olgát ő is elementáris erővel szerette és ezért ő sem tudott lemondani róla? Hát igen, ez jól összejött, ahogy mondani szokás. Nem azt akarom bizonygatni, hogy mind a ketten ártatlanok vagyunk, azt azonban egészen bizonyosan tudom, hogy egyikünknek sem volt más választása. Nos, ezért vagyok tanácstalan az érzelmeimmel, s ezért nem vagyok ura az akaratomnak. Sokan — bár nyíltan nem merik megkérdezni tőlem — azt gondolják, volt épp elég nője, szőke is, barna is, okos is, buta is, mért éppen Olgára esett a választása? És bizonyára gonoszságot és elvetemültséget látnak bennem. Pedig a felelet egyszerű: nekem Olgára van szükségem, és nem másra. De van itt még valami. Egyszer, még a felnőtt korom kezdetén, elfelejtettem szeretni, s most újra tudok szeretni. Olgára azért van szükségem, mert újra tudok szeretni, s mert ez a szeretet tart egyensúlyban azzal, ami a világban rossz és a létezésben elviselhetetlen. Szeretet nélkül agyonnyomna a létezés abszurditásának a súlya. (Túl bonyolult dolgokat akarok sebtében megfogalmazni, de remélem, érthető, amit mondok.) Az viszont már számomra is talány, hogy mért egy olyan nőt szeretek, aki soha nem tudott és most sem tud igazán szeretni, s aki úgy hagyta faképnél Pálócziit, mintha csak egy küszöböt lépne át, s majd úgy fog egy napon talán engem is elhagyni. Bizonyára furcsának találod, hogy Ilyen hangnemben .nyilatkozom Olgáról. Hiszen ez a nő gyereket szült nekem, s látszatra felhőtlen a boldogságunk és tökéletes közöttünk az egyetértés — hogy nagy szavakat használjak — pillanatnyi száműzetésünkben. Csakhogy ismerem az életet, ismerem az embereket, s bármekkora is a rajongás bennem Olga iránt, erkölcsi beszámíthatatlansága felől nincsenek kétségeim. Megint csak nem vádolni akarok. Eszembe sincs olyasmit állítani, hogy Olgát rosszul nevelték, vagy így a körülmények, meg úgy a körülmények. Szeretetre képtelenségének semmi köze a körülményekhez. Ö egyszerűen csak ilyen. Úgy, ahogy valaki süketnémának születik vagy vaknak. Ö nem süketnéma, nem vak, ő egy másféle defektussal született. Talán ezzel tart a markában. Erkölcsi beszámíthatatlansága annyira megdöbbent, valami olyan képtelen dolog, hogy egyszersmind lenyűgöz és félelemmel tölt el. Megrémít és félelemmel tölt el, hogy jellemünk alaptulajdonságait illetően mennyire készek vagyunk már a születésünk pillanatában, s hogy az értelmünk és az akaratunk mennyire tehetetlen ezzel szemben. Mégsem bántam meg semmit sem. Legföljebb szomorú vagyok, beijedt és tanácstalan, s félek, az .iróniámat is elveszítettem. Mindenfelől úgy meg vagyok határozva, hogy akár teljesen szabadnak érezhetem magam. Barátsággal üdvözöl: Aikos. 316