Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
sem ér, spekuláció és absztrakció, amíg nem a Te igazságod, amíg nem belőled fakad fel forrásként, amíg nem olyan, hogy fizikailag is elválaszthatatlan Tőled. Mostanában sokan a szememre vetik, hogy mindig igazságtalan voltam valakivel: egyszer az apámmal, máskor Ildivel, aztán Pálóczival. Ez nem igaz. Csupán önmagam akartam lenni, ahogy minden egészséges ember elsősorban önmaga akar lenni. Egyensúlyba akarja hozni magát másokkal, a környezetével, a barátaival, a rendszerrel, amelyben él — a világgal, ha úgy tetszik. Ezt megteheti azon az áron, ahogy Pálóczi, de azon az áron is, ahogy én. A lényeg az, hogy így is, úgy is valami árat kell fizetnie érte, néha súlyosat. Szegény Andris azt hitte, egyszerű az egész, elég lemondani és szeretni. Igazán nem voltak nagyratörő ábrándjai. Nem lázadozott, elvből, nem akarta megváltani a világot, elvből, viszont megelégedett a szerény tanítói fizetésével, elvből, s azt hiszem, akkor sem esett volna kétségbe, ha egyik napról a másikra elküldik raktárosnak vagy rakodómunkásnak. Az a típus volt, akit nyugodtan vágóhídra küldhetsz, legföljebb bégetni fog egy keveset útközben. Nos, én szánalmas lényeknek tartom az ilyeneket. Mert egy napon úgyis kiderül, hogy ez is csak képmutatás, de főleg gyávaság, ö mindenkit szeretett, őt nem lehetett megsérteni, neki nem voltak ellenségei. Aztán egy napon otthagyja a felesége, és kiderül, hogy hazugság volt az egész, hogy az ilyen jóság csak jámbor óhaj, hogy a szeretetnek ez a felkent papja sem szent, hanem olyan, mint Te vagy én vagyok, s aki kétségbeesni, sőt gyűlölni is tud. Egy ember, aki azt hitte, hogy jól ismeri magát, s akkor rájön, hogy egyáltalán nem is ismerte, hanem csak éveken keresztül becsapta magát. Aztán ahelyett, hogy emiatt elsősorban magát hibáztatná, akár ölni is képes volna. Akiben a bosszúvágy a végén már teljesen elhatalmasodott. Aki harmincvalahány éves korában jött rá arra, amit húszéves korában minden épeszű ember tud vagy sejt már: hogy úgy sosem kerülhetsz egyensúlyba a világgal, ha minden súlyt átraksz a másik serpenyőbe. Igen, barátom, lehet, hogy becstelen vagyok, de ostoba biztosan nem. S lehet, hogy Pálóczi világéletében jó volt és becsületes, de ostoba is volt, s erre elég későn jött rá. Az én igazságom és a Te igazságod 'nem teljesen ugyanaz az igazság, s ez a két igazság vagy békésen megfér egymás mellett, vagy szembenáll egymással. Lehet, hogy ez közhely. De ami az érzelmi dolgainkat illeti, kizárt dolog valamilyen igazságot úgy kideríteni, mint a természetben vagy az élettelen dolgok világában, ahol mindent szigorú törvények szabályoznak, s ahol az igazság azonos a törvénnyel. Érzelmi világunkban ilyen törvények nincsenek. Lehet, hogy ez tragikus vagy tragikomikus, de tudomásul kell venni. Mindezt nem azért írtam le, hogy kioktassalak. Ám közös barátainktól azt hallottam, hogy regényt akartál vagy akarsz írni Pálócziról, s mivel Te az elmúlt években jó barátja voltál Pálóczinak (jobb, mint én), tartok tőle, hogy elfogult leszel. Elfogult az ő javára és az én rovásomra. Ráadásul a regényírók, sőt a legtöbb irodalmár mifelénk nagy kedvét leli a moralizálásban, és azt az isteni jogot vindikálja magának, hogy ítélkezzék. Kifogásolhatom persze ezt, de aligha tudok tenni ellene valamit. Ez a Te dolgod. Mégis szeretném, ha látnád az érem másik oldalát is, ha ezekről a dolgokról el tudnád fogadni az én véleményemet is. Hogy belásd, azon a ponton túl, ahol az értelem kompetenciája véget ér bennünk, s kezdődik az a másik, immár végtelen és sötét birodalom: az érzelmeké, vágyaké és indulatoké, ott nem vagy különb Te sem, legföljebb egy valaki a szemtanúk közül. Meghalunk úgy, hogy szinte alig tudunk meg valamit magunkról. Barátsággal üdvözöl: Ákos 314
