Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
milliárdokig és még tovább, de azért kegyesen kieszelt kegyetlenség: előbb lassan elfonnyadunk, előbb elfogynak a célok, elfogy a lelkesedés, elfogy a dolgok rendjében kutató kíváncsiság. A kíméletes halál előreküldi a névjegyét. Ez viszont téboly, a teremtés titokzatosságában és anarchiájában is lenyűgöző végső értelmének az undok meggyalázása. És éppen most, amikor minden az értelmes megoldáshoz a legközelebb került. Ákos látta magát, amint a dördülő csattanással egyidejűleg elterül a járda aszfaltján, és bevérzi ennek a csodálatos tavaszi délutánnak a szűzies ártatlanságát. Rémület ülhetett a szemében, mert Pálóczi arcán, tekintetében és a torz, eszelős vigyorában valami perverz és gonosz gyönyört vélt látni. Aztán — ki tudja, milyen sokáig tartott — mégiscsak összeszedte magát, s a bénultság is lazult valamelyest az izmaiban, ahogy a másodpercek múltak, és a rámeredő pisztolycső torkolatában mégse villant fel a robbanó puskapor lángcsóvája. Végre a hangja is megjött. — Ne csinálj őrültséget. — Ezt mondta csak. Pálóczi rárivallt: — Ott maradj! — Te is tudod, hogy ez őrültség, és hogy semmit sem oldasz meg vele. — Bízd rám — mondta Pálóczi. — Megölted a Napot. Ezért meg kell lakolnod. A Napot??? Ákos elképedése akkora volt, hogy a leikéből már-már visszavonuló félelmet újra minden porcikájában érezni kezdte. A szíve nagyot dobbant, majd mintha egy pillanatra megszűnt volna dobogni. Minden mozgás megszűnt körülötte, s az utca képe mint rezzenéstelen, kinagyított fénykép, a pillanatba kimerevített régi emlék olyan volt, Pálóczival a fókuszában, akit mintha most látott volna az életében először. Valaki nevetett a közelében. Tényleg nevetséges, hogy ő, Ákos megölte a Napot, ez rémálom. Nevetséges, hogy neki azért kell meghalnia, mert egy őrült azt állítja, hogy ő megölte a Napot, pedig csak föl kell pillantani az égboltra, ott a Nap, senki sem ölte meg, a legkevésbé ő. Akkor sincs joga senkinek sem nevetni! Csak felbőszítheti az őrültet, akinek a lelkét és az eszét megszállta az éjszaka, s még azt sem látja, hogy délután van, és fent ragyog a Nap, aki már nem tudja, hogy mit beszél, csak egy stukkerral hadonászik fényes nappal, és mindent el akar pusztítani. Senkinek sincs joga nevetni egy ilyen pillanatban! Kis időbe telt, amíg rájött, hogy ő az, aki nevet. A saját nevetését hallotta, a saját, jeges, idegen hangját, a felfakadó rémület bő sugárban kiömlő fehér folyamát. A többi a pillanat egy törtrésze alatt ment végbe, villámgyorsan, de az emlékezet lelassította és apró filmkockákra bontotta azóta. Egy férfi (a rendőrség őt is kihallgatta később), laki befordult éppen az utcába, s akinek a lépteit révületében Pálóczi talán akkor sem hallotta volna meg, ha nem osonva halad felé, hanem néhány ugrással terem mögötte, karjával hátulról megszorította Pálóczi nyakát. Pálóczi elejtette (vagy eldobta?) a pisztolyt, hörgésszerű morgás szakadt fel a torkából, s még abban a pillanatban egy erős rántással kiszabadította magát. Részegségénél fogva, vagy az előbbi vakmerő mozdulata lendületéből, elvesztette egyensúlyát. Furcsa, bukdácsoló, imbolygó ugrásokkal az úttestre panderült. A sárga Skoda vezetője nem tudott már fékezni. Ákos dermedten nézte, ahogy ormótlan bogárként nekiütődik az autó reflektorának, s az úgy dobja vissza a járdára, mint kerítésfal a nekirúgott Labdát, éppen az ő ilába elé. Behunyta a szómét, teste görcsbe rándult, de hallotta, amint Pálóczi testében, mint egy rövid géppuskasorozat, megroppannak a csontok. Amikor újra látott, Pálóczi halott volt már. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy Pálóczit otthon, a szülővárosában temessék el, s ebből mindenféle bonyodalmak származtak Csilláék, Ákos és köztem. Ákos először Csilláékat hívta a kocsijába, de Csilláék inkább a saját autójukon mentek, s Ancsát meg a férjét is vitték, fgy jutott hely nekem Ákos kocsijában, holott én inkább vonaton utaztam volna, s csak Ákos kedvéért változtattam meg az elhatározásomat, amikor láttam, hogy mennyire a szívére vette Csilláék képmutatását. Lakatosék is vonaton akartak menni, de aztán Magdának ügyelnie kellett a kórházban, Lakatos pedig kijelentette, hogy ő egyedül nem megy sehová, vigyáznia kell 311
