Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Kiss Gy. Csaba: Hrabal, avagy a kispolgáriság dicsérete (A Sörgyári capriccio ürügyén) (esszé)

szén szoros kapcsolatiban van az egész mű által kifejezett jelentéssel. Ugyanis a kisfiúknak ez a rituális hajlenyírása egy gyermekkori életszakasz végét jelentette, ettől fogva már nem az édesanya, hanem az apa föiügyelete alá tartoztak. Tehát magának a címnek sóikkal gazdagabb a jelentéstartalma, mint amit a magyar változat (Sörgyári capriccio) kifejez. A gondnokné döntése, hogy híres-szép haját levágatja, a kisregény legfontosabb sűrűsödési pontja. Jelképes erejű ez a döntés, ezzel a cselekedettel válik múlt idejűvé az idill, lesznek történelemmé az addigi események, végérvényesen befejezetté az az idő, mely mozdulatlannak látszott. Nemcsak a főhős hajának a levágásáról van szó, a hajviselet korszerűsítéséről, hanem arról; hogy a nyughatatlan természetű gondnokné mari vállalni a változtatással járó kockázatot, dönt az új mellett, hiszen a rövidítés tágabb értelmű itt a divatnál, és arról is, hogy ez a változtatás — miként a rituális hajlenyírás — elkerülhetetlen, a fejlődéssel jár együtt, amely az egyéni életben csaknem szükségszerűnek látszik, mint a tágabb közösségében, a biológiai és a történölmi szférában egyaránt kikerülhetetlen.

A kisregényben megidézett, önmagáiba zárt, önmagával azonos kisvárosi világ oly bensőségesen megrajzolt (tenyészete, mintha örökkön való volna, mozdulatlan, ahol csak az események islmiétlődése jelzi az időt. De a regény első mondataitól kezdve érezzük, hogy mégis érvényes rá az elmúlás törvénye. Az ártatlanság és a védettség kora (a gyermekkort lezáró hajvágás motívuma ezzel is összefüggésbe hozható) után következik a beavatás, az ártatlanság vége. Ugyanígy el kell majd ettől a meghitt világtól is búcsúzni. A mű első jelenetében a lámpát tisztogató fiatal- asszony (a főhős és az elbeszélő is) gondolataiban ott van már az aggodalom is, hogy mit hozhat a kikerülhetetlennek érzett korszerűsítés: „...és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat váltotta fel.” t8. 1.). A Sörgyári capriccio békebeli cseh kisvárosa az író mondatain az időtlenség magasságába emelkedik, ugyanakkor ott ketyeg benne a XX. század időbombája is; ez a kettősség adja meg a mű végig vibráló feszültségét, amit az első laptól kezdve a főhősnő alakjában is érezhetünk.

Hrabal számadást készített erről a kisvárosról és egy elmúlt korszakról, és ez a számadás nem függetlenül attól, mi minden következett a történelemiben azóta, hogy megmozdult ennek a városnak is az Ideje. De érdemes arról is elgondolkodni, hogy vajon nem az irodalomban megformált kisvárosok-e a mi közép-európai világunk legigazabb kifejezői a huszadik században? A nagy központok, világvárosi mleíropo- lisok fényében halványan pislákoló elmaradott városkák, Isten háta mögött, ahogy Móricz Zsigmond a regényét megcímezte, ahonnan elvágynak a magasabbra néző szellemek, ahol az emberi közelség nemegyszer elviselhetetlen összezártságot jelent, városok, amelyek nyomasztóan jelentéktelenek, amelyeknek lakói lépten-nyomon kisebbségi érzésüktől szenvednek, vagy beletörődve vegetálnak a lehúzó közegben — csak a magyar irodalomból példát véve (amelyeket hosszú fölsorolás egészíthetne ki a cseh, lengyel, szlovák és horvát irodalomból is): Kosztolányi „poros-boros Szabadkája”, Kaffka Margit, Babits, Szabó Dezső, Németh László kisvárosai, megannyi „Sárszeg” és „Csomoricány”, reménytelen provincializmussal, ahol az igazi értékek vegetálásra, pusztulásra vannak ítélve. Hrabal városa nem egy vonásában emlékeztet ugyan ezekre a peremvidéki helységekre, hiszen kisváros, nem jelentős központ, minden tekintetben vidékies, lakói mégsem érzik azonban fojtogatóan elviselhetetlennek, légköre inkább otthonos, barátságos, a környezet kellemes, a színek derűsek.

Az elbeszélő-főhős tudatában megelevenedő képeken könnyen fölfedezhetjük az író nosztalgiával és szeretettel meghúzott ecsetvonásait. Amikor egyik kalandos vállalkozása alkalmával a gondnokné a sörgyár kéményének a tetejére mászik föl szapora beszédű sógorával, a magasban így kiált föl: „Hát nem gyönyörű ez, Jozin bá270