Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - BOHUMIL HRABAL 75 ÉVES - Esterházy Péter: Akarja látni arany Budapestet? (Novella a 75 éves Hrabal tiszteletére)
ő, a novella, itt fogja elnyerni igazi dimenzióit, nem volna ünnepélyes, meg- illetődött, az volna, régen járt itt, pillantásával keresné, de nem találná a grandiózus akváriumot, mely előtt a nap minden szakában gyermekek álltak, s tátogva beszélgettek a gőgös pontyokkal, már nem láthatná a hatalmas ős- platánt sem (hónapokig 'éktelenkedett a „kert” közepén egy kráterszerű nagy gödör, bányaomlás, a ifa helye), látná helyette a fölbetonozott téglalapot, mely gőzölögve okádná most a meleget, ik-örbe-körbe a kerítés mellett ott volnának, megvolnának a boxofc, a zöldre festett rombusz-mintázatú faelválaszitókkat (mint a gyóntatószékben), volna kis maradék árnyék is (szürke és rongyos), és a sóder, a jó dumái sóder, úgy ropogna a talp alatt: ahogy mindig. Ha nem vagyunk is otthon, otthonos terepre értünk, megérkeztünk. 4. — Hát megjöttél, kisfiam? — dőlt rám a kapuban az öreg pincér, arcát, a sok légy, lepte el a borosta, fehér kabátkáján púposodott az ezer 'és ezer pecsét. Mintha erős szél fújná hátulról, láthatatlan vihar, hórihorgas, vézna alakja meg-megtánitorult, táncszerű, gyors, öregasszonyos lépésekkel tipegett, majd váratlanul terpeszbe merevült, aztán ismét előre zuhant. A vállai egy fél- lépéssel még őetőtte. Sietve, mint aki fél, átölelt, jobbról-balról megcsókolt, savanykás szagából nagyot kellett szippantanom. Szigorúan megmarkolta az ingem. — Tudod te, ki vagyok én? ... Nem, nem tudod, te se tudod. De én megmondom ... Az én fiam volt a Bandi: ez Vagyok én. Megvan: mint a megromlott szalontüdő. Ez volt a szag, az émelyítő savanyú. Egyszer nyáron kánt felejtettük a konyhaablakban. Szinte nyomoztunk volt a bűzforrás után. — Ügy ám! — Nem eresztette el az ingemet, a hangsúlyainak megfelelően megrázott, szorított, fölemelt, tartott. — Ti voltatok a fedezetpár! Középpálya?! A halfok! Az ión Bandim meg ite! A Bandi volt az ész, te meg a szív! Néha még cseréltetek is jókedvetekben. A direktorok, csak úgy hívtak titeket. Mert hogy mi történjen a pályán, erről ti döntöttetek, te meg a Bandim, kormányszinten. Tiétek volt a végső szó ... De nekem már csak te maradtál, kisfiam ... Ó, asszonyom, ne oda tessék, ezt, ezt az asztalt szántam a ... direktor úr és családjának... — Rámfcacsintott, és elrohant. 5. Pincér rohan, novella torpan. Nehézségekbe ütköznék szegény. Ez ugyanaz a nehézség volna, mint a fordításoké. Nemcsak arról van szó, hogy a Hrabail-írás hangja többnyire az élőbeszédé, életveszélyes terep, a megszólítások, a személyes lés országos cinkosságok, intimitások, az ezekben testet öltő társadalmi viszonyok (megállapodások, kompromisszumok, csalások, harook, hagyományok, romok, múlt és jövő — egy szóval: a furcsa jelen) rendszerét átültetni — hanem volna még és főként ez a speciális (ez a spéci) aseh hadova, ez a cseh duma, ez a cseh hanta. Ez nemcsak nyelvi jelenség (tünemény!), nem az a probléma (?), mit mondanak és hogyan: hanem hogy kik beszélnek. „Lojza úr kérem, ez a magáé.” Nincs, aki beszéljen itt így, mert ezek ott 250
