Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Vlagyimir Tyendrjakov: A kommunizmus boldog szigetén (Földeák Iván fordításai)
ellenállni és Hruscsov elkergette őket. Nem, nem dugta szögesdrót mögé őket, nem lőtte agyon őket pincében, csupán lelökte az Olimposzról — vigyen az ördög titeket, éldegéljetek nyugdíjasként! S velük együtt repült Sepilov, aki örökösen „csatlakozott” valahová. Ez a megvető magyarázó megjegyzés jól kimutatja ennek az alaknak a politikusi alantasságát. Alantas alak?... Könnyen meglehet, csak éppen nem olyanoknak, mint ón. Ez a kisstílű alak irányította országunk kulturális életét — kijelölt és irányított, egekbe emelt és sárba tiport, büntetett és megbocsátott. Miért éppen ő váltja ki bennem ezt a mélabús hangulatot: „Hová, ugyan hová lettetek?...” A kormány megjelent s nyomban beindult körötte a forrongó, hízelgő, körhin- taszerű sürgés. A művészet és irodalom képviselői, természetesen nem mindnyájan, hanem azok, akik elég jelentőseknek tartották magukat, alkalmasnak arra, hogy igényit 'tarthassanak a közelebbi kapcsolatra, egymást odébb tolva, izzadt arcukkal boldogan mosolyogva .lökdösődni kezdtek és közelebb nyomakodtak. Szuszogva, toporogva állta a lökdösődést a testes Szofronov, ragyogott a napon Gribacsov kopasz feje, a megtiszteltetéstől görnyedten aprózta lépteit még mindig ugyanaz a Leonyid Szobolev, aki nemcsak garázshoz jutott — mily szánalmasak voltak családi ábrándjai —, de kimondottan a kedvéért megalakították az Oroszországi Föderáció írószövetségét. Hol az egyik, hol a másik oldalról bukkant fel Szergej Mihalkov, a „nagyszerű Sztyopa bácsi”, aki egyetlen alkálimat sem szalasztott el, hogy felhívja magára a figyelmet. Hruscsov jobboldalához nyomakodott Majboroda, az ukrán zeneszerző, felkapta lapos és széles, zsírosán ragyogó képét, kifordította szemét és édeskés hangon dalolni kezdett: Szemem az égen, Titkos vágyat sejtve ... Hruscsov pedig készségesen és lelkesen, reszkető baritonján belekapcsolódott: Miért nem vagyok sólyom, Miért nem szárnyalok ... S egyre csak tülekedtek hozzá, belebámultak az arcába, nyomakodtak, egymást lök- dösték és szorongtak, s mosolyogtak, mosolyogtak... S mind tekintélyes, testes vagy karcsú, higgadt férfiak voltak. Ha bármelyikkel az utcán vagy egy hivatal folyosóján találkozol, aligha hinnéd, hogy ilyen előkelő személyiség képes ilyen alantas testmozdulatokra. Itt a kommunizmus árnyas szigetén, szűk határai között az uralkodó figyelmének csupán morális jelentősége van — észrevett, emlékszik, kimondta a nevedet, megszorította a kezedet, kellemes! Holnap viszont már mindez kikerül a boldog sziget határain túlra, az óceánba, ahol hullámok himbálják és felboríthatják hajódat, ahol valaki mindig süllyed, más pedig a felszínre kerül, ahol erősnek és ügyesnek kell lenni, hogy fennmaradj a hullámokon. S mindenki, aki most közelebb jutott s hozzáért a mindenható kézhez, arra számított, hogy magával viszi az önkény- uralom egy apró részecskéjét. Lökdösődés, forgolódás, taszigálás, mosolyban felfúvódott arcok, — a szerencselovagok szemléje! Félrehúzódva álltam, bámultam a megható forgatagot és egyszercsak... Hirtelen a lökdösődő alakok feje felett pillantásom találkozott Hruscsov — kezeskedem hogy így volt! — egyenesen rám emelt tekintetével. Az előbb még ezt dúdolgatta Majbo- rodával együtt: „.Miért nem vagyok sólyom, miért nem szárnyalok ...” — az előbb még mosolygott jóságosán, s az arca a hőségtől kissé elbágyadva pihent, semmi kétség, hogy elégedettséget fejezett ki. Csak egy másodperccel, a másodperc egy tört részével korábban!... Most viszont a fejek felett, a távolból egy másik .arcot láttam — nem ernyedt el, nem pihent, hanem koncentrált, feszült és rosszindulatú volt. Sőt, mintha a fáradtságtól ragyás is lett volna, felém irányuló tekintete pedig 12
