Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 3. szám - Csengey Dénes: Találkozás az angyallal (regényrészlet)
ha engem 'találtak volna el. Ahogy görcsösen hátrafeszültem, reccsenve eltört alattam az orgonaág, hanyatt kizuhantam a (kavicsos útra és úgy maradtam. — Űr is ten! Űr isten! Űr isten! — hörögtem azon a reszelés, mély hangon, amelyet egy perccel azelőtt az önfeledt állat morgásának hittem magamban. — Hatalmas Üristen, irgaimiazz, állj meg! Mély imorgás, ordítás, vinnyogás remegett a levegőben, paták dobogtak, szárnyak fütyültek, páncélos szarvak, súlyos homlokok vágódtak a kerítésnek, az erdő fái között sőrtüzek visszhangzottak, s én remegtem, sírtam, vonaglottam fektémben. Aztán egyszerre rá lelt két tévelygő kezem a torkomra, hüvelykujjaim megfeszültek a gégémen, és szemem előtt vörösen vibrálni kezdett a sötétség. A TOVÁBBI NAPOKON Álmomban néha földbe süllyesztett ketreorendszer itetejién rohanok. Alattam farkasok, vadkutyák, párducok, tigrisek őrjöngenek, fölfelé vetődnek utániam, aztán nagyot puffanva visszazuhannak elsuhanó 'árnyékomra, és vinnyogva, lihegve le- kushadnak. Körben a (kavicsos sétányokon élénk arcú, csillogó szemű érdeklődők állnak, fejükön egyforma sötétkék svájcisapkával, a kezükben távcsöves puskával. De dolguk nincsen velem. Köribe futok. Könbe-körbe. Nappal meg kibámulok az ablakon. A fehérre festett rácsok mögött zölden ragyog és hullámzik a Klinika-kert, az angyal kertje. Még emlékszem rá, milyen jól esett a séta az ősfák alatt szeptemberben, az arcomon végigcsorduló olvasztott aranyban. Milyen jó volt csoportosulni, sietni valahová, vitatkozni és aztán megtapogatni egymást Zénóval vagy Szálaival. Milyen édes fájdalom volt még az is, betegen és megszégyenülten kivizsgálásra vánszorogni az ifjú életkedv öntudatlan zajlásában. Milyen szép, milyen ígéretes volt zuhogó esőben ölelve és birkózva Ágota meleg, ruganyos testének feszülni egy nagy fekete esernyő alatt! De nézni sem rossz. És a látványnál több talán nem is volt az enyém soha. Jól bánnak itt velem. A koszt tápláló, a fekhely kényelmes, az ápoló személyzet tapintatos, ügyes, csendes. Űnnak miniket, de nem bántanak. Mi is únjuk őket, de nem ingereljük fel. Én legalábbis soha. Méltányolják, hogy nem vagyok dühöngő, kapok könyveket, írószert, jó minőségű papírt. Amit néha feljegyzek, emlékeket, álmot, látomást, meditációt, azt elviszik valahova. Soha nem kérdezem meg, hogy hova. Nem árulnák el, de nem is érdekéi. Szobatársaimmal kijövök, ök nem császár, ném tábornok, nem vasalódeszka, én nem vagyok szabad ember. (Meg lehet tanulni a közlekedést ebben a helyzetben. Minden napnak egyetlen eseménye van. Kora délután, a sétáló diákok, szellőz- ködő betegek között feltűnik Ágota. Ügy képzelem, arról az éjszakámról az állatkent- ben nem jelent meg nyilvános közlemény — én legalábbis szerkesztő létemre nem közöltem volna annak idején —, de az elkerülhetetlenül halomra puskázott nemes vadak históriájának valahogy mégiscsak híre mehetett, és teljesen bizonyos, hogy Ágota egy mégoly töredékes harmadkézből való elbeszélés nyomán ás azonnal rám ismert a hihetetlen történetben, klinikai kapcsolatok révén kiderítette, hová kerültem, és azóta minden délután meglátogat. Megáll egy fehértörzsű nyír alatt, és hosz- szan elnézi a szobám ablakát. Tudom, hogy be akkor sem jönne, ha tehetné. Nem hiszem, hogy bűntudatot érezne miattam, mint ahogy bennem is hamar elcsendesült a lelkiismeret. Csak nézzük a rácson keresztül egymást és magunkat egymás szemében, mint egy titokzatos természeti törvény kétféle beteljesülését. Űjabban a gyerekeket is magával hozza Ágota, de a kirándulás célját nem árulja el nekik. Bálint és Anna játszanak, kergetőznek a kertben, élénkek, szépek, gyanútlanok. Már megszokták, hogy nincsen apjuk, s még nem jött el az ideje, hogy faggatni kezdjék Ágotát, miért nincs. Orvosaim rendszertelenül látogatnak, viselkedésük visszafogott, feszült, szinte zavart. Érdeklem őket Óvatosan, kipámázott, halk mondatokkal faggatnak Tudni 206
