Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - B. Juhász Erzsébet: Czakó Gábor: Luca néni föltámadása (kritika)

többség fölött — mindenütt egyaránt tudják, hogy rossz. Mire megy az, akinek pár paragrafussal több a joga a többinél, ért valamit polimerekhez vagy a szögeléshez, és összes kapcsolata az érdeken nyugszik szeretet helyett?” (172—173.) Az az elsorvadás, amelyet ki-ki szűkebb környezetében felfedez, létfontosságú értékeket kezd ki, cserél fel cselekvés- vagy jelentésimitációkkal. Ez a folyamat nem kíméli a nyelvet sem, mert kommunikációs szokásainkból hiányzik az igazság. S egyszer csak e közegben ellehetetlenülését véli felfedezni maga az író is? A regény egyik szereplője az alkotás légüres terének, nihilisztikus voltának okát így magyarázza: „— Manapság már nem is lehetséges írónak lenni- ... — Mióta? Azóta, amióta nincsen nyelv, amióta a szavak nem a dolgok megnevezésére, mágikus megragadására, költői varázslatára, a lényeg föltárására szolgálnak, hanem hazugságra. Elkurvultak. A huszadik század legnagyobb politikai fölfedezése az volt, hogy nemzetinek lehet nevezni a népirtást, szocialistának, ami közösségellenes, győzelemnek a vereséget, fejlődésnek a világtól való végzetes elmaradottságot, haladásnak a vadság korába való visszatérést, megújulásnak a reakciót, és fordítva és újra fordítva, és pillanatról pillanatra váltogatva.” (182—183.) Tehát ebből a századvégi létből — viszonyítási pontként — éppen a nélkülözhetetlen állandóság hiányzik. A kor valamiféle mobilhoz hasonlatos, melynek mozgása, játéka éppen azok számára zavaró vagy kellemetlen, kiknek e látványt szánták. A könnyed derű mögött tehát újra felbukkan Czakó Gábor regényében a tragikus, szerencsésebb esetben a tragikomikus életminőség. Mindezek ellenszeréül lehetséges, hogy az öniróniával, a szatirikus szemlélettel kell védekezni ?

(Szépirodalmi, 1988.)

1152