Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - KOVÁCS IMRE EMLÉKEZETE - Erdész Ádám: Társadalomkutatás, modernizáció, politika (Kovács Imre magyarországi pályája) (tanulmány)
volna akár nyilas, akár kommunista oldalra. így viszont az antiszemitizmussal szemben is immunis maradt. A mezőgazdasági statisztikákra és a népszámlálások adatsoraira alapozott mak- roelemzések után Kovács Imre megállapította, hogy Magyarországon nem polgárosodás, hanem proletarizálódás folyik. A Lakosság 2'3-át tekintette proletárnak, azaz szerinte iaz ország népének nagyobbik fele elégtelen anyagi körülmények között, a viszonylagos függetlenséget biztosító egzisztencia reménye nélkül élt. Híján minden gazdasági és politikai védelemnek vagy képviseletnek. A torz társadalomstruktúra következményeit latolgatva írta 1936-ban: „Mi llesz annak az országnak a sorsa, ahol a társadalom strukturális betegsége ilyen óriási méretekét ölt? Nagyon félek, hogy jó vége nem ilesz. Azok a mérhetetlen szociális, gazdasági, társadalmi és kulturális ellentétek, amelyek a magyar társadalomra mindig jellemzőek voltak, most még határozottabb formát kezdenek ölteni, és olyan óriási feszültségeket idéznek elő, hogy az élő magyar társadalom a széteséshez van közel. Soha nem voltak olyan távol egymástól az egyes társadalmi osztályok Magyarországon, miint ma, és soha nem volt reménytelenebb a közeledés lehetősége, mint a mai nehéz időkben folytatott kemény küzdelmükben, amikor már a szó legszorosabb értelmében a megélhetésükért harcolnak, és nincsenek kímélettel egymás iránit.” Az egyes osztályok közül legrészletesebben a parasztság viszonyait vizsgálta Kovács Imre. A proletarizálódási itt még nagyobb méretűnek találta. Jövedelemszámításai során megállapította, hogy az agrárnépesség több mint 2/3-ánál az egy főre jutó jövedelem évi 300 P alatt marad. Széles rétegeknél mélyen 300 P alatt. A ruházatra és élelemre sem mindig elegendő keresetet a teljes fizikai és szellemi erőt felőrlő munkával kellett megkeresni. A magyar -agrártársadalom alsó rétegét látta legfenyegetettebbnek Kovács Imre. Félelemmel töltötte el az a reális lehetőség, hogy ez a szegénységben homogenizálódó réteg végleg leszakad a társadalom életképes törzséről, s olyan mélyre süllyed, ahonnan már nincs visszatérés még akkor sem, ha esetleg földet kapna. Aggódott amiatt is, hogy ez a réteg krízis- helyzetben a szélsőjobb mellé áll. Olyan ostromlott várhoz hasonlította az országot, ahová a falvak jobbágyait nem engedik be. Mit tehetnek a kívülrékedtek? Egy darabig tán még így is védik a várat, de azután bizonyosan csatlakoznak az ostromlókhoz. A birtokos parasztság helyzetét is sötéten látta. Közgazdasági elemzéseiben sorra regisztrálta azokat a tüneteket, amelyek a mezőgazdaság fejlődésének megrekedését mutatták: extenzív gabonatermesztés, stagnáló terméseredmények, az emberi munka dominanciája stb. Egy 15 holdas -gazdaságban a családtagok munkabér- jövedelme magasabb volt, mint a birtok tiszta hozama. A középbirtokos parasztság nehéz helyzete ellenére ettől a rétegtől várt legtöbbet Kovács Imire. Viszont a paraszti társadalom mintegy 6%-át kitevő gazdag par asz tsággial nem számolt. Hangsúlyozta ugyan, hogy az anyagi függetlenség -az 50—100 holdas gazdákat a falu vezetésére predesztinálná, de nyomban hozzátette, hogy ez a réteg elveszett, mert felszívódott a falusi kultúrközéposztályba. Paradoxonnak tűnik, hogy az, aki az egész parasztságot a középosztály részévé akarta -tenni, éppen azokat utasítja el, akik kétséget kizáróan legközelebb jutottak a célhoz. Bibó Istvánhoz hasonlóan Kovács Imre is megállapította, hogy Kelet- és Közép-Európában szolgákra és urakra polarizálódott társadalom alakult ki. Ebben a viszonyrendszerben a paraszt szolga. Aki kiemelkedik, -nem egy „nemesebb társadalom” polgári értékrendjéhez asszimilálódik, hanem úr lesz. Ezt a fajta mobilizációt Kovács Imre elutasította, ő az egész parasztság felemelésért; akarta. Ha nem ás részletesen, de a társadalom többi részének helyzetét is megvizsgálta. A munkásságról szólva szintén az elproletarizálódást emelte ki. Politikai szempontból nem várt kezdeményezést a munkásságtól még 1938-ban sem: „Az ipari munkásság egyelőre jogos önvédelmi harcot folytat, és csak később jöhet számításba.” Nem kizárólag az 1919-es vereség következményeivel magyarázta az aktivitás csökkenését. Az értékelésben azt ás megjegyezte, hogy az ipari munkásság legszervezettebb része bezárkózik osztályszoiidairitása megbonthatatlan előítéleteibe. 107