Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Vasadi Péter: Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről (Zalán Tibor: Hagyj még, IDŐ!) (kritika)
VASADI PÉTER Elmélkedés egy emigráns lázas tévelygéseiről ZALÁN TIBOR: HAGYJ MÉG, WO.' Talán jó ez a cím. Mindenesetre meg kell magyarázni, ami — ha valóban jó egy cím — illetlenség; mégis. Az ok Zalán Tibor versei, a verseiben végzett barlang- kutatás, a versjelentés mikroszkopikus megszemlélése, a lírai szellemiség mélyáramának (a falra fröccsentett vérfoltnak? Néha festékfoltnak?) óvatos (levétele) s nagyítós vizsgálata, a szó- s képtenyészet vonulás irányának vagy szétrobbanásának jegyzetelése; oknak ennyi épp elég egy mondatnyi címhez. A költő-emigráns inkább emigráns-költő. Nem disszidens. Nem ez a megkopott politikai ízű szó jellemzi mozgását, nem egycélú mozgást végez tehát, hanem minden-irányút, mert a lelke mélyén elhagyó típus, izgatottan továbbáll, lírai nyugtalanságában ellépő alkat, aki a vers-külsőt, a szemreformát, a cím-leleményt, a sor-, betű- és képírás-variációkat kedveli, egyikből a másikba emigrál. És lírai otthont s otthonosságot ösztönösen elhagyó alkat, aki tudja, hogy emigrációiban elsőként és mindig magát hagyja el, szerelmeiben önmagát hontalanítja, verseinek — sor-organizmusokból kitevődő — „szupermasszáját” más és más minta szérint „keveri”, ő maga költészetének legüldözöt- tebb határátlépője (s valószínűleg meghökkenve ütközik bele önmagába egymást metsző visszatéréseiben, de úgy hagyja verseiben), és föl-föltörő tisztaság utáni vágyának is más- és másfajta „ártatlanja” ez az emigráns (mely ártatlanság metafizikai pincéjében hol „Kisherceg”-ként, hol meg forrófejű lázadóként „mered” egymásra). A folyton fonákjára billenő (billentett?) lírai szituáció keríti őt hatalmába, mely a színével csábítja el vagy fordítva, s igazán nem tudjuk, végül is gyűlöli-e forgan- dóságát a költő annyira, amennyire elviseli, némely esetben pedig szereti? A szenvedélyei alól (tehát jó mélyről) tör föl a sorsának látszó választóatatlanság (vagy választani-képtelenség), amelyet netán ő maga szuggerál sorsául; e kettő csak látszólag nem egy, voltaképpen az egyik provokálta másik lépcsőiből s lépcsőire emelő- dik költészete. Ez az egy-kettőség eredeti. Könnyű lenne rámondani — e szó kurtizán alaptermészetét s líraian riszáló hajlandóságát elég jól ismerve, hogy —: dialektikus. Nem az. E költői magatartás elsősorban nem mesterkélt. Benne, mint az iga- ziság ezüstpróbájára, a settenkedő halálra, sötéten kápráztató jelenlétére ráismerünk: a rombolódó életből költészet szökik föl és ennek anyagából lép ki átizzadt, buggyos ujjú tüllblúzában a halál s eltűnik, mintha füst volna; nem füst! A második ezüstpróba az, hogy ez a költészet (józan — líraian józan — következetességében) elragadott. Igaz, önmaga forrásaként s minden oldalán a végletességgel érintkezve, önmagát önmagával fejelve meg, ami némi (szubreális) pokol atmoszféráját kelti a versek makró-környezetében és anatómiájában: ez az atmoszféra a személyiség „térélményét” mutatja. A (belső) tér lázas és elég nagykiterjedésű ahhoz, hogy tévelyegni lehessen benne. Költő esetében a láz egyáltalán nem a betegség jele, épp ellenkezőleg, bár a jó költészet indukálására a betegség épp olyan „megfelelő”, mint az egészség, költője ideghálózata, inger-közvetlensége, fájdalom- vagy öröm-érzékenysége válogatja. A tévelygés pedig nem azonos a tévedéssel. A tévelygő lebeszélhetetlen gyönyörérzéssel képes a maga választotta mocsarasban caplatni, abban a hitben, hogy röpül vagy 1130
