Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 12. szám - Koppány Zsolt: Szavak és szenvedélyek (Vallás és hitvallás, szeretet és művészet; beszélgetés Vészi Endrével) (interjú)

Ami a kérdésednek a zárójeles passzusát illeti, s amely a Babits-rapszódia című versemmel kapcsolatos, hadd mondjak valami konkrétat, tárgyilagosát. József Attila drámai vétke az volt, hogy mérhetetlenül mélyen megbántotta Babits Mihályt: szinte indulati ötletszerűséggel bántotta meg. Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről írott kritikájában, amely sokkal inkább volt pamflet, mint kritika. Babits legnemesebb szerveiig hatolt ez a nagyon sértő írás, és ezt nem tudta elfelejteni József Attilának, mégpedig olyan módon nem tudta elfelejteni — s ez gyengíti Babits helyzetét ebben a konfliktusban —, hogy hatalmi tényező volt. A Baumgar- ten-alapítvány nagyhatalmú kurátora. Az anyagi és erkölcsi ítélet élet-halál ura az akkori legjobb irodalomban. Ebben a felállásban, hogy ezt a csúnya szót használjam, ha nem is szent módjára, de felül kellett volna emelkednie ezen a sérelmi helyzeten nem azért mert emberfelettit kívánok meg Babitstól, aki egyik legnagyobb szelleme korának, hanem annak a tudatában, hogy olyan fegyverek birtokában van, amelyekkel visszaélni nem szabad. Ehhez a megrendítő sérelmi történethez tartozik, hogy nem volt olyan közvetítő szellem — ezt nem spirituális értelemben mondom —, olyan jóbarát, aki a sorsszerű, immár irodalomtörténeti konfliktusban segítségére lett volna mindkettejüknek. Megmondom, kit hatalmazott volna föl költői és emberi jelentősége erre a szerepre: Illyés Gyulát. Hogy miért nem tette végül is, az kettejük rejtélyének átvilágítandó titka.

„A művészetek egyre jobban fölszabadítják az új asszociációs lehetőségek érzé- kelhetőségét, s ezért van az, hogy ma már az irodalom tele van dilettánsokkal, kontárokkal. Dilettáns tulajdonképpen az, aki kapiskál valamit, de nincs elég intelligenciája annak belátására, hogy amit ő kapiskál, azt már kortársaival egyetemben mind tudniok kéne következetesen végigvinni gondolkodásuk területén, nehogy az újonnan felismert dolgokat kikopott közhelyekkel párosítsuk, ami által, de nemcsak azáltal a stílustalanság áll elő az annyira óhajtott műalkotás helyett.” — Eddig az idézet József Attila egyik leveléből. Hogy látod ma, „az új asszociációs lehetőségek érzékelhetőségét”, amikor is éppen az avantgarde reneszánszát éljük?

A József Attila levélrészlet, ha fogalmazásában túlbonyolított is, és nem egészen azonos az írójától ismert világos okfejtéssel, sok aktuális igazságot tartalmaz. A korlátlan asszociációs és absztrakciós lehetőségek egyformán nyitják meg a kaput az igazi tehetségek és a dilettánsok előtt. A mai posztavantgarde kavargásában is gyakran nehéz fölismerni és megkülönböztetni az igazi arcukat mutatókat és a farsangi álarcot viselőket. Ez egyébként a képzőművészetre is vonatkozik. A legvadabb absztrakció mögött is, ha igazi művész kifejeződése, emberi tartalom rejlik. Az avantgarde újítás csak ezzel a költői belső világgal lehet teljes, anélkül csak akrobatika, stílusjáték, sőt, gorombán kifejezve, kóklerség. A húszas évek magyar avantgardjából a legjava, a valódi költészet, a csúcson Kassákkal, az időben klasszicizálódott, nemes költészetté érett. Ugyanakkor a csak kísérletezők túlnyomó része elhullott, ám ez a munkásság sem volt az úttörés haszna nélkül való. Hogy a mai avantgarde a reneszánszát éli? Nagy egyéniségei még nem alakultak ki, még nem látni az igazi fáklyavivőket, de az bizonyos; tegnapi metaforákkal, tegnapi panelekkel ma már nem lehet verset írni. Beleszólt a második világháború, Auschwitz, a komputer-forradalom és a terrorizmus elszabadulása is.

Ibsenről írja Szerb Antal: „Kétségtelen, hogy itt is bevált az irodalmi sors törvénye: ma az hat a legkevésbé, ami a legerősebben hatott a kortár sakra; a probléma-darabok elavultak a problémáikkal együtt.” Nem így van ez a magyar irodalom szinte valamennyi problémaművével is?

A Szerb Antal-idézet ma is rendkívül érvényes, ha a „problémaműveket” csak a problematikára lecsupaszítva nézzük. De hogyha az aktualitás a jelentős művészet sodrában jelenik meg, az úgynevezett „örök emberi” környezetében, akkor ez az avulási veszély nem végleges, sőt egy teljesen megváltozott korban is, más aspektusban ugyan, de újrafogalmazódik.