Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Balázs Attila: Adalékul a holtak enciklopédiájába (noblesse oblige), John Wesley Oak (1881-1989) (kisprózák)
BALÁZS ATTILA Adalékul a holtak enciklopédiájába (NOBLESSE OBLIGE) Az ajtó amit valaki kitárt Az ajtó amit valaki bezárt. — írta egykor Üzenet című versében Jacques Prevent, fnamioia költő, az erős cigaretta kékes füstjébe burkolózva. A két sor közt. egész élet(mű) lapul; az utolsó sorban pedig az utolsó élveteg, reszkető szippantás, aztán kész: következik az örök megnyugvás. Csakugyan, mi történt? Semmi. Csupán még valaki, közülünk való, sorsát iróniával viselő, űzött-szeretett, emberfia — mindörökre magára zárta az ajtót. S most odabent konokul hallgat. Nem válaszol a kopogásra. Többé nem hajlandó vitatkozni. Folyik az utolsó néma anatómiai lecke. Ölvasta-e most búcsúztatott emberünk Préver-t? Biztosan, mert nincs olyan, amit ő nem olvasott, még ha egyszer ki is jelentette, hogy annyi könyv van a világon, amit el .kellene olvasni; annyi j obb sorsra Váró konzervált tudás létezik, az emberöltő pedig oly esendőn kurta, hogy létezhetetüen mindent magunkba szippantani. Az össz-felismerés kesernyés füstje. Akár egy kegyetlen sanzont. Mondataink pedig — de ezt már mi fűzzük hozzá — többé-kevésbé sikerült füstkarikák. Jobbik esetben könyörtelenül viszi őket „kifelé” a huzat. Valahol szertefoszlanák, töredékekben megmaradnak az örök időben és térben. Valaki csak lesz, hogy temlékezzen rájuk. Ha pediglen netalán nem (lesz senki, azért is mi vagyunk okolhatók, mert — széles értelemben — mi találtuk ki a különféle lágereket, Guiagakiat és egyebeket. Megrendeztük és végig- játszőttük saját szomorú pusztulásunkat. Mi. Mert a Nagy Rendezőink is közülünk valók. Egyesek mondatait könyörtelenül viszi kifelé ia huzat, másokéi mérgesen bennrekednek, kicsinyesen, gyilkosán kavarognak — képtelenség kiszellőztetni. ölő méreg. Befulladunk. Nem segít semmilyen lecke. IMegintcsak elismét- lünk mindent, amit tudunk. Nem tanulunk. Félünk, de gyűlölünk! Hamu lesz belőlünk. Az elfásult Isten örök kertjében. Csak egy zsoltár még... Pour condoier: az emberiségnek. És még egy zsarátnok — mindenféle füstölgő üzeneteánfckel együtt. Kirúgtuk magunkat a boldogságból, köp ók módjára rohantunk egymás nyomába — bezárult mögöttünk a Kapu. Nincs visszaút. Döbbenten bámulunk. Megteremtettük az egykori boldogságunk tárgyilagos szemléléséhez való „objektív” distanciát. Sárga és vörös csillagokkal teli az ég. Tompuló ragyogás. Mindig a világ másik fele boldog, de az egyetemes színjátékban melyik az? Ki vagyunk a mi >— és kik azok a mások? És melyik az igazi nyelv a világ ferdülő babiloni tornyában? Danilo Kis nem írt magyarul, talán azért is, mert — ezért vagy azért, főleg tán amazért — nem (tartotta „érdemlőnek”. Jóvátehetetlenül rossz család- emlékei voltak, lehettek ebben az irányban. De <ez már mellékes! Danilo egy 1095
