Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)

„A Tiszta Törvény ellen fellázadt egy ember." — gondolja messze Kilikiában Saul. Elmegy, hogy felajánlja a szolgálatait a főpapnak. „Megkeresi és kézre adja mindazokat, akiket egy rendbontó hűtlenségre csábított.” Mi azonban tudjuk, Saulból Pál lesz, az árulóból igaz. A lehetőség mindenki előtt nyitva áll, mondja Márai, s a regényírónak ez a végső gesztusa mintha a megbocsájtás szellemét hozná, olyan mozdulat, mely oldja szerepe eltökéltségét és magányát.

Az Egy úr Velencéből egyik szereplője az emlékekről, mint a békésebb, teljesebb világból érkező fényjelekről beszél. Emlék és valóság feszültségét ábrázolják a kinti Naplók. Ezek lapjain tárul fel az író belső élete; szorongó, mégis higgadtan esz- mélkedő magányos férfi számkivetettetésének szorongató és dacos emlékezete. Regényeiben szüntelenül azzal a kérdéssel vívódott, függetlenedni lehet-e a történelmi időtől, kialakítható-e az író független, személyes időt, s olyan fiktív teret, amelyben a hősök nem a földön élnek, hanem egy lábbal afölött. A Napló bizonysága: a kísérlet kudarcot vallott. Nem függetlenedhetünk teljesen környezetünktől, ' s ez a tudat annál fájdalmasabban érinti, minél mélyebben éli át, hogy nem új hazába került, hanem elveszítette otthonát, és azt a világban soha és sehol nem lelheti fel ismét.

„Aki azt hiszi, hogy otthon marad a mocsárban és így is meg tudja őrizni szelleme függetlenségét: téved” Ezt az önigazolásnak szánt megállapítást az a mind tra- gikusabb felismerése ellenpontozza, hogy a világnak nincsen olyan pontja, amely ne láposodott volna el. Maradnak az emlékek, a magyar kultúrához való tartozás tudata, Babits, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, akik e szerves és naggyá lett kultúra igazi letéteményesei szemében. A független személyiség csak a könyvekben, a művészetben találhatja meg hazáját. Nem véletlen, hogy újra meg újra könyvek, írók, olvasmányok bukkannak fel a Napló lapjain. A külső események alig-alig érdekesek, annál izgalmasabb mindaz, ami az író belvilágában történik, ahogy hajdani önmagával szembesül, aforisztikus tömörséggel mond véleményt jó és rossz művekről, magatartásának és szerepének rokonait nyomozza a világirodalomban, akik hozzá hasonlóan függetlenedni tudtak a tömegízlésétől, s ezt ki is merték mondani, mint Horatius, vagy a maguk teremtette, öntörvényű világ mély átélésével tagadták a tömeg törvényeit, mint kedves Krúdyja tette.

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” — mondja egy helyen. Az alkotás mara- dandóságában, a magas művészet példaadó voltában bizakodó, elődei buzdító kézszorítását még öregségében is érzékelő író vallomása ez, aki már régen tudta, hogy a nyelv maga is bemocskolódhat, ha hazugok beszélik, s a szavak elveszíthetik értelmüket, ha rossz cél érdekében mondjuk ki őket, mégis abban a meggyőződésben élt, dolgozott, hogy vannak a nyelvnek, a szónak olyan halhatatlan mesterei, akiktől nemcsak igazat szólni tanulhatunk meg, hanem magatartásunk kialakításában és megszilárdításában is segítségünkre vannak.

„... elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk” — írta 1950-ben a Halotti beszédben. Talán nem sejtette akkor, hogy végig kell élnie és szenvednie ezt a folyamatot. Kiszolgáltatottan, nyomorúságosán, egyedül tengette napjait. Ám a végzetes pisztolylövés mégis tragikusan váratlan volt. A Garrenek művét, a Várost elmossa az idő, Péter sem lesz kőszikla, Emmanuel is megérti majd, hogy a pénz nem mindenható. A művészet azonban megmarad, mert megőrzik a hűségesek, akik gyengeségeikkel, tévedéseikkel, drámájukkal is a katharzist hozzák el számunkra.

1052