Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - HOMMAGE A MÁRAI SÁNDOR - Rónay László: Mítosz és emlékezet (esszé)
a meggyőződésben, hogy a valóság: „szemétdomb”, s a független írónak kora ellen kell bevégeznie „feladatát”. A Napló ban többször említett „vad és keserű világ” hű tükörképei költeményei, melyek már a felszabadulás után jelentek meg Verses könyvébe gyűjtve. Nem a primér lírai tehetség megnyilatkozásai, inkább drámai feljegyzések, melyek épp úgy a magatartás sebezhetőségéről árulkodnak, mint színműve, a Varázs. Belső fejlődése szempontjából fontosnak látszik A nővér című regénye, mely ugyan laza szerkesztésével és homályával szemléletének bizonytalanságait sejteti, de a benne kifejtett eszmény, mely magatartása összefoglalását adja, amikor a belső tökéletesedés eszményét hirdeti: arról árulkodik, hogy Márai a háború után is hitt a humanista ideálok visszaállításában. Ám nyugat-európai útja döbbenetes élményt jelentett számára. Azt a fájdalmas tudatát erősítette, hogy a polgárság nem tudja megőrizni hajdani ideáljait. Már korábbi cikkeiben is felsejlett az a gondolat, hogy az anyagi jólét hatalmas fejlődése új kereteket teremt a társadalmi együttélés számára, s nagy kérdés volt számára, milyen lesz ebben a hajdani polgár szerepe, módja lesz-e teljesítenie kultúraőrző és -teremtő küldetését, amely Márai szemében erejét adta, a történelem alakító tényezőjévé tette. Hát még amikor látnia kellett a háború pusztításait s tapasztalnia a közönyt, érdektelenséget, a nyugati, semlegességükkel egzisztenciájukat, gazdagságukat megőrző polgárok földjén! Itthoni tapasztalatai sem kecsegtették különösebb perspektívával. Addigi életkereteit megsemmisítette a háború. Megmaradt könyveit targoncán tolta új lakásába, mely nem sugározza már a kulturáltság nyugalmas egyensúlyát. Látnia kellett, hogy az új kor új erkölcsöket hoz, új világnézet kereteinek, eszményeinek kimunkálásán fáradozik, s eközben épp az a polgári liberalizmus lett a legveszélyeztetettebb, amelyet ő a fejlődés lendítőjének hitt. Már a háború előtt komoly bírálatok jelentek meg műveiről, s 1946-tól ezeknek hangja még keményebb, olykor számonkérő lett. Alighanem igaza volt, amikor mindebből azt a következtetést szűrte le, hogy az új kultúrpolitikának nincsen szüksége rá, s azokra az olvasókra sem, akik szerették, becsülték, közönségét alkották. Pedig kétségtelenül jelen volt az irodalmi életben. Perlekedő cikkek jelentek meg az írók hallgatásáról, ő azonban nem hallgatott, könyvei jelentek meg, köztük az egyik legfontosabb, a Sértődöttek, amelyből — ha egyáltalán ismerték volna korábbi cikkeit — nem lett volna nehéz kiolvasni elkötelezetten humánus szemléletének folytonosságát. A háború alatt írt könyve azonban csonkán jelent meg, utolsó részét bezúzták. Ennek végső tanulsága, a művészet maradandóságának tudata nemcsak a Garrenek művét teljesítette be, hanem szemléletének etikumát is igazolta. Búcsúzott. Végigjárta kedves kiskocsmáit. Elsétált az antikváriumokba, mintha a poros régi könyvekből akarta volna megszerezni a bizonyosságot. Az jelentette számára az igazi fájdalmat, hogy tudta: a búcsú végérvényes. És tudta azt is, hogy nemcsak saját személyes szabadságát nyeri meg elhatározásával, hanem barátságot kell kötnie egy merőben új érzelemmel is, melyet addig nem ismert: a félelemmel. A szabadság félelme a Föld, föld! végszava, s második korszakának nyitó dallama. Nem attól kellett félnie, hogy gyökértelen, tétova emigráns lesz, egy azok közül, akikről annak idején írt. Hiszen Alexander Márai hajdan a német nyelvnek is igazi művésze volt, a Frankfurter Zeitungban megjelent írásai az idegen nyelvben teljesen otthonos író megnyilatkozásai. A magányt, a védekező befelé fordulási ugyancsak saját gyakorlatából ismerte. De hogyan maradhat magyar író idegen környezetben? Megőrizheti-e s esetleg kiteljesítheti-e azt a nemzettudatot, melyhez nem akart hűtlen lenni, hiszen mesterei, Krúdy vagy Kosztolányi nem is engedték volna hűtlennek lennie? Ezekre a valóban félelmetes kérdésekre a műveivel, a műveiben válaszolt. Közvetlenül regényekkel, elbeszélésekkel, személyesebben, de sosem kilépve az irodalmi keretek közül naplóiban. A kétféle műfaj szintézisét alkotta meg emigrációjának talán legteljesebb alkotásában, a Föld, föld!-ben. A naplókról egyelőre nem alkothatunk teljes képet, hiszen a nyomtatásban megjelentek mellett alighanem rengeteg följegyzése kéziratban maradt. Egyetlen olyan műfaja volt, 1050
